Ausztriában a konzervatív néppárt (ÖVP) és a jobboldali-populista szabadságpárt (FPÖ) közötti koalíciós tárgyalások szoros együttműködésben folytak a szövetségi elnökkel. Nem véletlen, hogy az új kormány beiktatásának alkalmából Alexander Van der Bellen „konstruktív, együttműködő és a megoldásra irányuló” légkörről beszélt. A szövetségi elnök már korábbi nyilatkozataiban jelezte, hogy el fogja utasítani azoknak a politikusoknak a beiktatását, akik unióellenes politikát képviselnek. Így nem volt véletlen, hogy az államelnök számára a legfontosabb kérdés az új kormány európai elkötelezettsége volt.
A szövetségi elnök élt azzal a jogával, hogy a koalíciós tárgyalások során a szabadságpárt két politikusát kizárja a lehetséges kormánytagok sorából. Van der Bellen nagy súlyt helyezett arra, hogy az igazságügyi és a belügyi tárca ne kerüljön egyetlen párt kezébe, és arra is, hogy amennyiben a belügyi tárca a szabadságpárthoz kerül – ahogy ez meg is történt –, akkor a minisztérium államtitkára a néppárt soraiból kerüljön ki.
A kancellári posztot is beleszámítva hét miniszteri posztot a konzervatív néppárt, hatot a jobboldali-populista szabadságpárt kapott, közöttük olyan jelentőseket, mint a belügyi és a védelmi tárca a hírszerző szolgálataikkal együtt, valamint a külügyi és infrastruktúra-portfólió.
Sebastian Kurz kancellári minőségében tett első külföldi útja Brüsszelbe vezetett, és mind a három intézmény, az Európai Bizottság, a Tanács és a Parlament elnökével találkozott. Jean-Claude Juncker, a bizottság elnöke méltatta a látogatás szimbolikus jelentőségét, és elismerte a kormányprogram európai jellegét.
Kurz kijelentette, hogy kormánya az EU minden szerződéséhez és szabályához tartja magát, és kész arra, hogy az unió minden reformjában aktívan közreműködjön. Az FPÖ-nek Ausztria esetleges uniós kilépéséről szóló népszavazásos elképzelése („Öxit”) nem került be a kormányprogramba, és a Krím orosz annexiója miatti szankciók megszüntetése is csak olyan megfogalmazásban, hogy azok „európai egyetértés” esetében megszüntethetők. Ausztria uniós arculatának a fontosságát ugyanakkor jól mutatta, hogy Kurz a szabadságpárt által vezetett külügyminisztériumból az uniós ügyeket a kancellári hivatal hatáskörébe helyezte. Ennek azért is nagy jelentősége van, mert Ausztria 2018. július elsejétől az EU soros elnöki tisztét tölti be.
Ezzel együtt Kurz számos nyilatkozata jelezte, hogy az általa vezetett koalíció Európa-politikája a szubszidiaritás elvén alapul, azaz az uniónak a lényegi kompetenciákra kell szorítkoznia, és több teret kell engednie a nemzeti döntéseknek. Ahogy az új kancellár kifejezte: kormánya Európa-párti, de azon dolgozik, hogy az unió mind kevesebb olyan kérdésben döntsön, amely az egyes államok hatáskörébe tartozik.
Kurz az EU jövőjét illetően a „kevesebbet, de hatékonyabban” forgatókönyv híve, és ezzel a V4-államok álláspontját osztja, ahogy a migrációpolitikában is. Kurz már a nagykoalíció külügyminisztereként is vállalta a vitát Angela Merkellel, és a balkáni menekültút lezárásának megszervezésében oroszlánrészt vállalt.
Nem csupán a kitoloncolások meggyorsítását, a menedékkérők támogatásának csökkentését, a külső határok védelmének prioritását, valamint az osztrák gazdaság szükségleteihez igazodó bevándorláspolitika kialakítását helyezte kilátásba, hanem megerősítette egy szigorúbb uniós menekültpolitikára vonatkozó, már korábban is hangsúlyozott követelését. A kancellár kijelentette, hogy tévesnek bizonyult az út, amely a menekülteket a tagállamok között meghatározott kvóták szerint kívánja elosztani. Az a politika, amely a tagállamokat a menekültek elosztására kényszeríti, nem viszi előbbre Európát. Az erről szóló vita értelmetlen, mert a migránsok három országba, Németországba, Ausztriába és Svédországba kívánnak menni.
– Ha mégis ezt az utat folytatjuk – hangsúlyozta Kurz –, még tovább mélyítjük Európa megosztottságát. Mindehhez az újdonsült kancellár azt is hozzátette, hogy az unió nyugati országainak több tiszteletet kell tanúsítaniuk a kontinens keleti tagországai iránt. Az osztrák kormányprogram továbbá nagy figyelmet szentel a menedékjoggal történő visszaélés megakadályozásának. Ennek megfelelően az elismert menedékkérők 300 euróval kevesebbet fognak kapni, havi támogatásuk pedig 520 euróra csökken, mi több, az új bevándoroltak az első öt évben számos szociális támogatásból teljesen kimaradnak, és készpénz helyett dologi támogatásban részesülnek.
Ez a V4-országokkal összecsengő álláspont és az osztrák belpolitika jobbra tolódása azonban mégsem jelenti Bécs külpolitikai keletre tolódását, ám annyit bizonyosan, hogy Bécs a hagyományos kelet–nyugati híd funkciójának, ezzel a V4-országokkal való együttműködés igényének sokkal aktívabban fog megfelelni, mint a szociáldemokrata vezetésű nagykoalíció.
A szabadságpárt által a kormányba delegált, pártokon kívüli új külügyminiszter, Karin Kneissl számára előnyös az egybeesés, hogy első külföldi látogatása a V4-államok egyikébe, a szlovák külügyminiszterhez vezet, aki jelenleg az ENSZ közgyűlésének az elnöke is. Ausztria tehát formálisan nem lesz a visegrádi csoport tagja, de nagyobb figyelmet fordít a keleti partnerekkel folytatott kapcsolatokra.
Európában a legjobb eredménnyel a szabadságpárt az első jobboldali-populista párt, amely kormányzati pozícióba került. Ezzel együtt azonban a szabadságpárt átalakulásának mozzanatai sem hagyhatók figyelmen kívül. Jörg Haidernek az osztrák identitást leértékelő német nemzeti politikáját már 2005-től a párt élére került Heinz Christian Strache politikája váltotta fel, amely a semlegesség feltételei között már az osztrák patriotizmusnak adott elsőbbséget. Strache alatt a menekültválság valóságos politikai konjunktúraprogramnak bizonyult az FPÖ számára.
A párt a 2017. október 15-i előre hozott választásokon a szavazatok 26 százalékát szerezte meg, s ez a decemberben megalakult koalíciónak 57,5 százalékos, kényelmes többséget biztosít a parlamentben. Az osztrák szociáldemokrata párttal szemben az FPÖ vált az igazi munkáspárttá: a 2017. októberi parlamenti választásokon a nem kis mértékben „elkispolgáriasodott” munkásválasztók 59 százaléka az FPÖ-re, míg a történelmi munkáspártra, az SPÖ-re a munkásválasztók csak 19 százaléka szavazott.
Az FPÖ ugyanakkor a két nagy párt, a szociáldemokraták vagy a konzervatívok egyikével nem most került először közös koalícióba. 1983 és 1987 között Fred Sinowatz szociáldemokrata kancellársága alatt az FPÖ-ben a német nemzeti szárnnyal szemben a liberális szárny képviselője, a kormány alkancellárjává választott Norbert Stegernek a befolyása erősödött meg.
Ennek az együttműködésnek aztán Franz Vranitzky szociáldemokrata kancellár vetett véget, miután az FPÖ-ben a liberális szárnnyal szemben a jobboldali német nacionalista szárny képviselője, Jörg Haider kerekedett felül. Ezt követően az FPÖ 2000 és 2005 között a Wolfgang Schüssel kancellár vezette konzervatív néppárttal lépett koalíciós szövetségre, ami végül az FPÖ meggyengüléséhez, a párt kettészakadásához és Strache hatalomra kerüléséhez vezetett.
A koalíció jövőjét korai még megítélni, ám előzetes elítélése nem helyénvaló, még akkor sem, ha a sajtó az új szabadságpárti belügyminisztert, a párt ideológusaként számon tartott Herbert Kicklt legalább annyira kritikusan ítéli meg, mint az FPÖ új frakcióvezetőjét, a Putyin-barátnak tartott Johann Gudenust. Emlékezetes módon 2000-ben a Wolfgang Schüssel és Jörg Haider vezetésével létrejött ÖVP–FPÖ-kormány megalakulására a 14 uniós tagállam a kétoldalú kapcsolatok átmeneti befagyasztásával reagált.
Most ilyen reakcióról nincs szó, és ma már az is nyilvánvaló, hogy az akkori szankciók elsietettnek és kontraproduktívnak bizonyultak. A létrejött koalícióval szembeni alternatíva a második köztársaság 71 éves történetében több mint ötven éve uralkodó nagykoalíciós együttműködés lenne, amely folytathatatlanná vált.
Az FPÖ politikájában számos olyan jel van, amely arra mutat, hogy Strache egy jobbközép politika felé vett irányt. Az új külügyminiszter a déltiroliak osztrák állampolgárságára, a kettős útlevélre támasztott igényére minden habozás
élkül úgy reagált, hogy ennek megoldására csak Olaszországgal közösen, európai módon nyílhat lehetőség. Harald Vilimsky, az FPÖ európai parlamenti képviselője arról beszélt, hogy a 2019. évi európai parlamenti választások után újra lehet gondolni a frakcióváltás lehetőségét. Ez a kijelentés az Európai Parlamentben a Nemzetek és Szabadság Európája frakciójától történő távolságtartásra, adott esetben attól való elszakadásra utal, amelyhez többek között az FPÖ mellett a francia Front National, a holland Szabadságpárt és az olasz Lega Nord tartozik.
Emellett az FPÖ-nek szembe kell néznie egy olyan kihívással, mint amelyben – meglehetősen negatív tapasztalatokkal – már a Wolfgang Schüssel vezette koalíciós kormány tagjaként is része volt. A kérdés tehát most is felvetődik: miképp lehetséges megőrizni a szabadságpárt világos profilját, azaz a koalíciós politikában saját eredményeit demonstrálni, illetve a hatalom részeseként választóinak azt a lemorzsolódását elkerülni, amely 2000 és 2005 között már egyszer megtörtént?
A szerző egyetemi tanár
