Napjainkban töltötte be 87. életévét Amerika és a világ egyik meghatározó formátumú színész-rendezője, Clint Eastwood. Páratlan pályafutása során először színészként vált világhírűvé, majd rendezőként is a legnagyobbak közé nőtte ki magát. Eastwood a gazdasági világválság idején született, fiatalkorában volt favágó és úszómester is, mígnem az ötvenes években jó időben volt jó helyen, és a Universal filmgyár szerződést kínált neki a Marhabőr című tévésorozatban, ahol kisebb sztár lett belőle. Lehet, hogy ez maradt volna karrierjének csúcsa, de ekkor egy olasz filmes, Sergio Leone elvitte magával a napfényes Itáliába, ahol aztán leforgatták a ma már kultikus westerntrilógiát, amivel már a hatvanas évek végén világhírű lett. Ő volt a halk szavú, de villámgyors kezű fejvadász, akitől nemcsak a bűnözők, de még alkalmi partnerei is rettegtek. Eastwood ezek után úgy döntött, megpróbálkozik a rendezői szakmával is, és némi meglepetésre itt is sikereket aratott. Az 1971-ben készült Play Misty for Me című thriller nagy elismerést vívott ki nézők és kritikusok szemé-ben egyaránt. Első filmjei még magán viselték Leone hatását, a vércse módjára zuhanó kamerák nagy ívű pásztázásait, de később már hamisítatlan eastwoodi stílusban forgatott.
A hetvenes években készült Piszkos Harryben egy kőkemény, mindenre elszánt nyomozót alakít, aki életét nap mint nap kockáztatva száll szembe a bűnözők ellen. Kapott érte hideget-meleget a liberális sajtótól, amely karakterében már fasisztoid vonásokat vélt felfedezni, de Eastwoodot a kritika mindig hidegen hagyta. A rá következő időszakban született filmjei The outlaw Josey Wales (A törvényen kívüli), az Unforgiven (Nincs bocsánat) és a 2003-ban forgatott Mystic River egyedülálló módon dolgozza fel az erőszak témáját és az amerikai férfi halálvágyának mítoszát. Nincs az amerikai film történetében olyan kaliberű rendező – az 1984-ben elhunyt filmzseni, Sam Peckinpah kivételével –, aki ilyen mesteri szinten idézte meg az amerikai férfiideál sötét oldalát. A Nincs bocsánat című kemény western négy Oscar-díjat hozott 1993-ban, és egyedülálló volt abban, hogy Eastwood egyszerre volt főszereplő, rendező és producer.
Clint Eastwood a legtöbb kimagasló filmkészítővel ellentétben nem alkotott új stílust, de abban élen jár, hogy rendezői munkásságát mindig a forgatókönyvnek rendelte alá, és a már említett eastwoodi stílus valójában nem jelentett mást, mint azt a zseniális meglátást, hogy minden egyes filmet egyedire kell szabni, ahogy a történelmi hűség megkívánja. Clint Eastwood 2004-ben megismétli 1993-as szakmai sikerét: a bemutatott Million Dollar Baby (Millió dolláros bébi) című filmdráma ismét négy Oscar-díjat söpör be, pontosan azért, mert nem akart más lenni, mint a címe: egy ódivatú film, döbbenetes záróképekkel. Politikai ambícióit is kiélte a színész-rendező, hiszen a nyolcvanas években egy kaliforniai kikötőváros, Carmel polgármestereként is tevékenykedett. Politikusként is olyan volt, mint a nyomozó a Piszkos Harryben; kőkemény konzervatív és meg nem alkuvó.
Az utóbbi időkben készült filmjei közül kiemelkedik Az amerikai mesterlövész című iraki háborús filmdráma, amely visszatérés az alapokhoz, a kiszámíthatatlan végzethez, amely bármikor lecsaphat bűnösre és ártatlanra egyaránt, mint ahogy A jó, a rossz és a csúf hősei a saját bőrükön tapasztalhatták. Jóval túl a nyolcvanon ez az a meglátás, amely egy hosszú és termékeny élettapasztalatból merített konklúzió-ként is felfogható. Kevésbé ismert, hogy Eastwood zeneszerzőként is bizonyított, sőt remek dzsesszzenész is. A barázdált arcú, ősz hajú gentleman jelenleg is aktív, feledhetetlen kemény tekintetével a XX. század filmtörténetének egyik meghatározó alakja.
Happy Birthday, Clint!
A szerző politológus
