Az elmúlt napokban sokunknak szerzett kellemes, felszabadult perceket az ellenzéki média olvasgatása. Soha ennyi liberális könny nem hullott egyszerre. És itt egyáltalán nem kárörömről van szó, hanem arról, hogy az ellenzék által folyamatosan tolt, a választást megelőzően csúcsra járatott narratívák teljesen összeomlottak – ám képesek még mindig ugyanazokat az ostobaságokat tolni.
Éveken át gátlástalanul hazudtak, elhallgatták a tényeket (lásd migránsok által elkövetett bűncselekmények külföldön), illetve sok esetben maguk is elhitték a csúsztatásokat, amelyekkel a választókat (is) próbálták megtéveszteni. Utóbbi egyik legékesebb és egyben legszomorúbb példája számomra az egykori mandineres, jó tollú Stumpf András otromba fröcsögése a választás napján, amely szerint a kormány már önmagában a szavazás megszervezésével megbukott, mert kígyózó sorok álltak este 7-kor azokban a szavazókörzetekben, ahol az átjelentkezők szavazhattak.
2010-ben, egy bizonyára sokkal európaibb, demokratább, szakértőbb stb. szocialista kormány szervezte még a választást; akkor az utolsó szavazóra éjjel fél 1-kor került sor. De az ilyen és hasonló hazugságokból, hangulatkeltésekből az elmúlt években végtelenül sokat olvashattunk mind a Soros-, mind a Simicska-médiában.
Ezek a hazugságok, a választók befolyásolására tett arcátlan kísérletek hatástalannak bizonyultak. Az, hogy eközben a kormánypárti újságírókat vádolta folyamatosan hazugsággal az „igazi szakma” – ahogy az ellenzéki média önmagát nevezte –, külön komikus. A folyamatos uszítás, gyűlöletkeltés végleg megbukott.
Nem akarom a saját vállamat veregetni, de már bő fél évvel ezelőtt megírtam itt, a Magyar Időkben, hogy Orbán Viktor legyőzéséhez „Már kevés a forradalmi hevület”. Most újra leírom. Kérdés, hogy az ellenzék képes-e végre története során először a megfelelő következtetést levonni. Gyanítom, hogy nem. Legalábbis a patakban – mit patakban, zuhatagokban! – hulló liberális könnyek nem ebbe az irányba mutatnak.
Az ellenzék politikusainak egy része levonta a helyes következtetést: a kutya nem kíváncsi rájuk. Persze nem mindenki; az európai liberálisok által agyonsztárolt, ám igen szerény képességű Fekete-Győr András ismét az arányérzék tökéletes hiányáról, a teljes politikai analfabetizmusról tett tanúbizonyságot. Egy 70 százalékos részvétel mellett kétharmados győzelmet arató politikai formációval szemben hirdetett meg kvázi polgári engedetlenséget.
Ez az attitűd maga a megtestesült demokrácia, igaz, Andriska? Ülj le, egyes. Vona Gábor és Gyurcsány Ferenc sem gratulált a győztesnek, Orbán Viktor 2002-es vereségével ellentétben, amikor ráadásul beszédének első mondata az volt, hogy ne minősítsük le a másként szavazó honfitársainkat. Igen, most kétmillió-hatszázezer szavazót minősítenek a megmondóembereik a sajtójukban.
Lemondott politikusaik után már csak nekik kellene ugyanezt tenni. És nem azért, hogy ne legyen ellenzéki újságírás, ne legyen ellenzék. Épp azért, hogy egy használható, vállalható, akár kormányképes ellenzék születhessen végre. Mert igenis egészséges a demokráciában, ha van egy, az országot adott esetben vezetni is képes alternatíva. Jelenleg ilyen az egész ellenzéki térfélen nem látszik, vagyis de. Mindjárt mondom.
De mit is kellene tennie egy olyan ellenzéknek, amelyik belátható időn belül hatalomra szeretne kerülni?
1. Leszámolni saját felsőbbrendűségével; azzal hogy önmagát „demokratikusnak” kiáltja ki, ezzel egyben azt is állítva, hogy akik nem ők, azok nem is demokraták.
2. Abbahagyni a választók minősítését, „agymosottnak” nevezését. Ép ésszel hogy gondolhatja bárki is, hogy addig hülyézi az embereket, amíg azok majd végre rá szavaznak?
3. De ezután jön csak a neheze. Megérteni a világot. Ez az, ami az ellenzék politikusainak és véleményformálóinak eddig nagyon nem sikerült. A szavazók ugyanis nem azért nem kérnek belőlük, mert a kormánypropaganda kimosta az agyukat. Hanem mert eladhatatlan a portéka, amit kínálnak. Az emberek alapvetően az egyszerű, érthető, megszokott dolgokat szeretik. A saját kis normális életüket, és ha abban békén hagyják őket.
Mit jelent a normális élet? A férfit és a nőt. A párizsit. A disznóvágást. Reggel megfejni a tehenet, bemenni a gyárba, az irodába, a melóba. Meginni egy felest, átugrani a szomszédhoz (aki nagyjából olyan, mint én, még ha néha jókat vitázunk is), lemenni a telekre. Hogy mindebből mi a jó és mi nem, arról marha izgalmas, legalább kétezer embert érdeklő értelmiségi beszélgetéseket lehet folytatni az éjszakai műsorsávban, belterjes szellemi műhelyekben stb. De amint a társadalomjobbító elképzeléseinket ellentmondást nem tűrően rá akarjuk erőltetni a tömegekre, abból (hacsak nem fegyverrel és terrorral tesszük, mint anno a jakobinusok vagy a kommunisták) ők nem kérnek.
Nem kíváncsiak a saját megszokott életüket felborító, az övékével összeegyeztethetetlen „kultúrájú” migránsokra. És magasról tesznek rá, ha emiatt idegengyűlölőnek, rasszistának nevezik őket a „haladók”. Nem kíváncsiak az elmebetegek által kreált társadalmi nemekre.
Köszönik szépen, a kettő – a férfi és a nő – nekik bőven elég. És ugyanúgy tesznek rá, ha emiatt valami elkényeztetett, mamahotelben lakó emberi jogi aktivista homofóbnak, transzfóbnak stb. nevezi őket. Nem kíváncsiak arra sem, hogy újra és újra elmondják nekik, milyen szörnyű az életük ebben az országban, pont miközben hosszú idő után először végre tényleg egyre jobb. Apránként, de immáron évek óta.
Az emberek a normalitásra szavaztak a liberális agymenések helyett. Az egyszerű emberek sokkal értelmesebben, józanabbul képesek gondolkodni, mint az egyetemeken és a menő multicégeknél valóban agymosást kapott, a liberális kánontól és a politikai korrektségtől megfertőzött fiatal – elsősorban budapesti – értelmiségiek. Amerikában is ugyanezt a jelenséget láthattuk Donald Trump győzelme kapcsán.
Bár ez a pont hosszabbra sikeredett, de a lényege: elfogadni a választókat olyannak, amilyenek, nem állandóan azon keseregni, hogy miért nem olyanok, amilyenek szeretnénk, ha lennének. És nem folyamatosan rájuk erőltetni a külföldről importált liberális dogmákat.
4. A nemzetközi nagytőkés érdekcsoportok kiszolgálása közepette hangoztatott „szociális érzékenységgel” többé már nem lehet átverni a választókat. A korábbi MSZP–SZDSZ-koalíciónak ez még sikerült, mára azonban lelepleződött a kamu, a mögötte álló Soros-hálózatokkal egyetemben.
5. A nemzetellenes retorikát, a „szégyellem, hogy magyar vagyok” és hasonló förmedvényeket a kukába kell dobni. Nem visszavenni belőle, nem kokárdát hordani március 15-én a látszat kedvéért, de közben moslékzabáló disznóknak tartva a magyar embereket. Az ellenzéki médiának ez (is) lehetetlen feladatnak tűnik. Az általuk vallott kozmopolita bullshit nem talált táptalajra Magyarországon, épp ellenkezőleg: úgy néz ki, kifejezetten szeretünk magyarnak lenni. Ez nem valamiféle patetikus hazafiasságot jelent, hanem egyszerűen azt, hogy jól érezzük magunkat itthon, és szeretnénk, ha ez így is maradna.
Ettől még szívesen nyaralunk külföldön, az ide látogató turistákat is szeretettel várjuk, tehát semmifajta provinciális nacionalizmus nincs ebben. Ha ezt képes (lenne) megérteni egy ellenzéki vezér, és egy valóban nemzeti baloldalt fel tudna építeni, akkor négy, de talán inkább nyolc év múlva lehetne esélye egy választáson.
6. A gyűlöletre épülő ellenzéki politika továbbra is totális kudarc. (De erről már a fent említett, korábbi írásomban bőven szóltam, és az előbbi öt pontban is szervesen benne foglaltatik.)
Van egy magyar politikus, aki baloldali és nemzeti; aki a nemzetközi nagytőkével szemben őszintén és következetesen a munkavállalói érdekek, a „kisemberek” képviseletében hisz. Schiffer Andrásnak hívják. Gyanúsan csöndben volt az elmúlt két-három évben. Lehet, hogy érzett már valamit? Lehet, hogy ugyanazt gondolja, amit én? Nem hiszem, hogy valaha is szavaznék rá, hiszen néhány fundamentális kérdésben (például atomenergia) nem értünk egyet.
Ráadásul én továbbra is hiszek a kapitalizmusban, és a (neo-)marxizmus minden formájától irtózom, képviselje azt akár Hugo Chávez, akár Jeremy Corbyn. De a szociáldemokrácia korábban is zászlajára tűzött már olyan célokat a társadalmi szolidaritástól a kisebbségi jogokig, amelyek nem ördögtől valók, és amelyek aztán, forradalmi jellegüket elveszítve „beemelődtek” minden politikai párt programjába.
Őszintén – és persze naivitásom teljes tudatában – remélem, hogy mind a posztkommunista régi baloldal, mind pedig a mai, magát melldöngetve felvilágosultnak, demokratának és európainak nevező, valójában erősen fasisztoid jellegű, álliberális újbaloldal meghatározó képviselői, politikusai és újságírói, tehát nagyjából a teljes mai ellenzék a mostani, minden eddiginél nagyobb padlót fogás után eltűnik oda, ahová való.
És akkor megkezdődhet egy új, Magyarország mellett valóban elkötelezett, párbeszéd- és kormányzóképes baloldal építése. Akikre, még egyszer mondom, továbbra sem szavaznék, ám örömmel vitatkoznék velük fontos kérdésekről, és jó szívvel biztatnám a baloldali érzelmű szavazókat is a támogatásukra. Schiffer András, Hajós András, találjatok még pár hozzátok hasonló arcot – én sajnos nem tudok, de ez amúgy is a ti dolgotok – és hajrá!
A szerző a Karc FM műsorvezetője
