Maratoni vita után igent mondott a görög parlament a hivatalosan eddig Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság nevet viselő északi szomszédjának új elnevezésére: Észak-Macedón Köztársaság. Ennek első hozadéka lesz a régóta a NATO előszobájában ácsorgó Macedónia felvétele a katonai szervezetbe. Általa ugyancsak elhárult az akadály a másik legfontosabb külpolitikai cél, az EU-tagság elől is, amit Görögország a névvita miatt, a NATO-tagsághoz hasonlóan eddig megakadályozott.
Az uniós tagság megvalósulására azonban alighanem még várniuk kell a macedónoknak. Felvételéről, illetve a tárgyalások megkezdéséről szóló döntés nem a mostani román elnökségen fog múlni, hanem Franciaországon. Emmanuel Macron elnök ugyanis a jelenlegi európai elit szempontjából kockázatosnak tűnő európai parlamenti választások előtt hallani sem akar semmiféle bővítésről.
Az uniós tagállamokban nem túl népszerű a balkáni „sok kis cirill ország” felvételének ötlete, s ezért egy tárgyaláskezdés Macedóniával veszélyeztetné a „jó” (értsd: balliberális) oldal győzelmét az európai választásokon. Egy nagypolitikai cél azonban teljesült, legalábbis az Egyesült Államoké, mert végre Macedónia is betagozódik az Oroszország elszigetelésére létrehozott biztonsági zónába. De mit jelent ez a sokat hangoztatott demokrácia, jogállamiság szempontjából, és főként hátra lehet-e most dőlni, valóban sikerült-e megszüntetni egy több mint húsz éve lappangó konfliktus okát?
A válasz egyik kérdésre sem pozitív. Jogi szempontból már a Nikola Gruevszki vezette konzervatív kormány megbuktatása is kifogásolható. Ebben külső erők, elsősorban Amerika, a neki asszisztáló EU és a világkormány előretolt bástyái, a külföldről finanszírozott és irányított NGO-k játszották a főszerepet. A névváltoztatásról tartott népszavazás sem volt a népakarat kinyilvánításának szép példája.
Az államfő, Gjorge Ivanov bojkottfelhívása nyomán a szavazásra jogosultaknak 36 százaléka szavazott csupán, s ha leszámítjuk azt a húsz százalékot, amely az albánok lakta területekről érkezett, akkor kiderül, hogy a macedónoknak mindössze 12 százaléka szavazott igennel hazája nevének megváltoztatására. A népszavazás nem volt ügydöntő, az eredmény mégsem tekinthető jogalapnak arra, hogy Zoran Zaev aláírja a névváltoztatásról s az azzal járó egyéb változásokról szóló megállapodást görög partnerével, Alekszisz Ciprasszal.
Legitimációját növelendő, és annak érdekében, hogy az uniós csatlakozás miatt szükséges reformokhoz elnyerje a nép bizalmát, Zaev áprilisban előre hozott választásokat tervez, vagyis a kerékkötő Ivanov helyett is új államfőt akar hatalomra juttatni. A választási kilátásokról csak annyit, hogy a szláv, macedón lakosság körében változatlanul a Gruevszki-féle párt a legnépszerűbb, Zaevet elsősorban a lakosság egyharmadát kitevő albán kisebbség támogatja abban a reményben, hogy cserébe teljesül régi vágya, az ország föderalizálása, ami a macedónok szemében egyenlő a megszüntetésével. Az albánok nem kisebb erőt, mint az Egyesült Államokat tudhatják maguk mögött, amely arra használja fel őket, hogy sakkban, illetve kellő távolságban tartsa Moszkva befolyásától a balkáni szláv országokat. A közreműködésükkel végrehajtott akciók ürügyül szolgáltak Gruevszki eltávolításához, de egyre nagyobb belső feszültséget generálnak.
A macedón belügyekbe való beavatkozást az is bizonyítani látszik, hogy Gruevszki ellen csak távozása után két nappal adtak ki elfogatóparancsot, s ez nem váltott ki különösebb visszhangot Berlinben, Brüsszelben és Washingtonban. Vagyis lelépése a színről mindenkinek jól jött. Észak-Macedónia várható gyors NATO-csatlakozásával elsősorban az albánok kívánsága teljesül, míg a macedónok uniós tagság iránti vágya a beláthatatlan jövőbe tolódik.
A határon fekvő Preszpa-tóról elnevezett egyezmény ellen tömegesen tiltakozik a görög lakosság is. Kis híján kormányválságot idézett elő. Ciprasz kormánya bizalmat kapott ugyan, de az ellenzék kilátásba helyezte, hogyha kormányzati pozícióba kerül, azonnal felmondja azt. A görögök többségét már az is zavarja, hogy a „Macedónia” szó szerepeljen szomszédjuk megnevezésében, hiszen a területet saját történelmi öröksége részének tartják. Ciprasz kormányfő a parlamenti szavazást megelőzően 107 perces videóüzenetben próbálta meggyőzni honfitársait az egyezmény ártalmatlanságáról, illetve hasznosságáról.
A megállapodás precízen rögzíti, hogy Észak-Macedónia lakói szlávok, a nyelvük a déli szláv nyelvek csoportjához tartozik, és nincs rokonságban a göröggel. A történelem vitatott pontjainak tisztázására s a tankönyvek revíziójára vegyes bizottság létrehozását irányozza elő, továbbá azt, hogy Észak-Macedónia felülvizsgálni tartozik a területén lévő középületek, szobrok ókori görög történelemre utaló megnevezését is. Legnagyobb erénye azonban, hogy megszünteti a feszültségforrást, vélte Ciprasz, s a két ország gazdasági együttműködésére vonatkozó rendelkezéseivel mind a görögök, mind a macedónok javát szolgálja.
Kérdés, hogy kinek volt szüksége rá. A két ország ugyanis az ENSZ égisze alatt már 1995-ben megállapodást kötött, amelyben Görögország kötelezte magát, hogy nem akadályozza szomszédja euroatlanti integrációját átmeneti neve, Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság alatt. 2008-ban Görögország mégis megvétózta a NATO-tagságot a szkopjei repülőtér Nagy Sándorról történt elnevezése miatt.
A hágai Nemzetközi Bíróság 2011-ben úgy döntött, Macedónia a nemzetközi kapcsolatokban használhatja alkotmányos megnevezését, vagyis azt, hogy Macedónia. A nemzetközi közösségnek (amelyben közösségről szó sincs, mindenki a saját érdekeit tartja szem előtt) sikerült elérnie, hogy a mindkét országban regnáló baloldal aláírja ezt a megállapodást.
Ám mi lesz akkor, ha a következő választásokon a sokat kárhoztatott nacionalista, populista jobboldal nyer, amely komolyan veszi, hogy megbízatását a néptől kapta? Amit erős nyomásgyakorlással most sikerült elérni, annak az eredménye átmeneti, a kedélyek nem csitultak. Amerikának megérte, nem úgy Európának, a macedónokról nem is beszélve.
A szerző Balkán-szakértő