Később, a kiadott névsor alapján sem látok kasztokra való elkülönülést, noha már az első híradásokban gondosan kiemelik, hogy az MMA a saját „kvótáján” felül is jelen van a legfőbb kulturális pénzosztó testületben. Pontosan olyan mértékben, ami annak felel meg, hogy az alaptörvényben nevesítve van: nem egy a sok kulturális szervezet között, hanem külön kategória. Jómagam Balog Zoltán bizalmából kerültem a „128-ak” közé, hogy miniszteri delegáltként a szépirodalmi kollégium munkájában részt vegyek, de korábban az irodalmi szervezetek kosarában is szerepelt már a nevem. (Az akadémikuskoron szerencsére még innen vagyok.) Vagyis az én személyem sem fekete-fehér képlet.
Persze tudom, hogy a tagjelölés (mint mindenütt, ahol pénzről van szó) ezúttal sem ment konfliktusok nélkül. Mégis, ha végignéztem a kollégákon (azon túl, hogy egy sereg jó ismerőst, barátot láttam az építészeti, zenei, könyves, képzőművészeti és más grémiumokban is), az a benyomásom támadt: a korábbi félelmek a kulturális szféra autonómiaelvonásáról nem igazolódtak be, az alkalmazott eljáráson nehéz lesz fogást találni.
Mindazonáltal semmi kétségem, hogy újra és újra megkísérlik majd. Mivel a kultúra (állítsa bárki szemforgatóan az ellenkezőjét) a politikai szcéna organikus része, ez úgyszólván természetes is. Az MMA-nak a már említett alkotmányos beágyazottsága nem érv azok szemében, akik az alaptörvényt sem tartják alkotmányosnak, sőt a demokráciát sem demokráciának, ha épp nem ők vannak hatalmon. Ráadásul olyan művészek, alkotók (illetve az őket tömörítő szervezetek) is hajlamosak ebbe a hibába esni, akik egy másik nyolc esztendőben természetesnek vették az akkori, szintén politikai legitimációjú állami pénzosztási mechanizmust, azon egyszerű okból, hogy történetesen a rendszer kedvezményezettjei voltak.
A választói akarat nemcsak a politikai hatalmat, hanem ennek részeként például a kultúrpolitikát is szükségképpen átformálja: az a nézet tehát, hogy a kulturális autonómia automatikusan felülírná a választói akaratot, nemcsak antidemokratikus, hanem demagóg is. Az írószövetség választmányi tagjaként ezért sérelmeztem, amikor otthonadó szervezetem is aláírta azt a petíciót, amely az NKA új delegálási rendszerét autonómiaelvonásként értelmezte. Nem, nem így van: a politikum épp az autonómiát ismeri el, amikor a pénzosztási mechanizmusba egyáltalán bevonja az alkotói szférát – megtehetné, hogy politikai felhatalmazása révén ezt a hatáskört akár teljes egészében is megtartsa magának.
Hatalmat „ajándékoz” tehát minden ilyen esetben – nem véletlen (bár már elhomályosult), hogy az NKA éppúgy jobboldali találmány, mint a Duna Televízió. A hatalommegosztás mértéke pedig nem szokásjog kérdése: a mindenkori kultúrkormányzat joga és felelőssége. Ennek a kulturális kormányzásnak a gyújtópontjában hosszabb távon az MMA áll (mint afféle önjáró, kihelyezett kultuszminisztérium): mindaddig tehát, amíg ebben politikailag és alkotmányosan változás nem történik, a petíciózásnak körülbelül annyi értelme és gesztusértéke van, mint a kockás ingnek vagy a fekete nővérruhának, amelyek bújtatott pártpolitikai küzdelmek rekvizitumai.
Az írószövetségi szignót azért tartottam stratégiai hibának, mert nem ismerte fel, hogy a kulturális hatalom-újraosztási metódus elleni petíciózás kifejezetten politikai (azon belül ellenzéki), nem pedig szakmai érdekvédelmi természetű. Egyfelől legitimálta az örök békétlenek (az MSZP–SZDSZ-éra után érthető nosztalgiát érzők) kamarillapolitizálását; másfelől hagyta magát megvezetni, és szembement saját hosszabb távú, eminens érdekeivel. Helyes döntés volt viszont, amikor a szervezet – felülbírálva korábbi hozzáállását – mégis részt vett a tagjelölési folyamatban, s most Szentmártoni János elnök és Erős Kinga titkár egyaránt ott ülhet az írószövetség számára legfontosabb döntéshozó testületekben.
Éppen úgy tett, mint a Fiatal Írók Szövetsége, amely szintén megváltoztatta korábbi petíciózó álláspontját. „Nem engedhetjük meg magunknak, hogy rólunk döntsenek nélkülünk” – indokolta Kollár Árpád elnök, miért vesznek részt mégis a jelöltállításban.
Persze nem mindenki gondolta így. Gács Anna, a Szépírók Társaságának elnöke a Magyar Narancs lánglelkű riporterének, Urfi Péternek indokolta meg, miért is bojkottálják a tagjelölést. Urfi úgy vezette fel az interjút, hogy „nem delegál kurátorokat az NKA-ba a legfontosabb magyar írókat – Bodort, Esterházyt, Nádast, Kertészt – tagjai között tudó szervezet”; s a szerkesztőségből senki nem figyelmeztette, hogy ez bizony nem kifejezetten demokratikus vagy liberális, hanem a legpenészszagúbb tekintélyelvű szóhasználat. (Igaz, a konzervatívok mindig pedzegették, hogy a művészet nem demokratikus, hanem arisztokratikus képződmény; rendszerint alaposan meg is kapták érte a magukét.) Nos, Gács Anna szerint nagy belső viták voltak a szervezetben arról, hogy mi a teendő, de aztán „túlnyomó többségbe kerültek a nemek, vagyis azok, akik azt mondták, hogy ez olyan agresszív beavatkozás az NKA autonómiájába, amelyet nem szabad a részvételünkkel legitimálni. Az is felmerült érvként, hogy nem hozhatjuk olyan helyzetbe a delegáltunkat, hogy bohócként vagy bábként asszisztáljon ahhoz, hogy a kormány és az MMA kurátorai leszavaznak mindent, amit akarnak.”
Így lett a bohóc és a báb alternatívája a bojkott, ami a legbiztosabb út a szervezet eljelentéktelenedése felé, hiszen – mint az interjúból is kitűnik – a társaság „az állam csöcse” nélkül nem életképes. (Ezt az irodalmi életben mindig mindenki tudta, csak a liberálisok hangoztatták itt is a piacpártiságot – persze csak addig, amíg futott nekik a szekér.) Márpedig a kormányzat nem vihet táncba senkit, aki nem akar táncolni. Érezhették a paradoxont a bojkottpártiak is, hiszen a lap szerint „Gács Anna és a József Attila Kör elnöke, Gaborják Ádám elment az ülésre, hogy vitát kezdeményezzen a kialakult helyzetről – vita lett, változás nem. A két renitens távozott, a jelöltállítás nélkülük is rendben lezajlott.”
Valóban. Az érdemi rész pedig ezután jön. Ígérem, ha Bodor Ádám bármilyen ügyben a szépirodalmi kollégiumhoz fordul, mindenben támogatni fogom; s nem azért, mert „fontos” író vagy „szépíró”, hanem mert ő Bodor Ádám. Mint ahogy nem vétózgattam meg (szintén miniszteri delegáltként) a Publishing Hungary kuratóriumában Dragomán György kiemelt szerepeltetését sem a külföldi könyvvásárok magyar standjain csupán azért, mert a kiváló alkotó homo politicusként egy helyütt azt találta nyilatkozni, hogy szégyelli magát a magyar kormány miatt.
Nos, szégyenkezni amiatt, akinek aztán elfogadjuk a pénzét: csupán jellemhiba – nem érinti az írói minőséget. Igaz, ha Dragomán nemcsak szégyellné, de bojkottálná is azt a kormányt, amely nem az ízlése szerint való, akkor soha nem jutna el díszvendégnek Tajvanra és máshová.
Ezt a szempontot nagy szeretettel ajánlanám minden potenciális báb és bohóc szíves figyelmébe!