Az ember kettős lénye megmutatkozik abban is, hogy furcsa ötvözete a kincskeresésnek és a tékozlásnak.
Egyrészt roppant erősen munkál benne a vágy, hogy kincsekre tegyen szert; a filozófiában általában értékeknek nevezik ezeket, hiszen az ember – ki-ki meggyőződése szerint – éppúgy értékesnek tekinti az anyagi javakat, a vagyont, mint ahogy a szellemi javakból való részesülést, kezdve a tudás, a műveltség gazdagításától egészen Isten félő, áhítatos tiszteletéig.
Másrészt megfigyelhető az is, hogy az ember, miközben küzdelmet folytat a kincsek, értékek megszerzéséért, nemegyszer épp a legértékesebb kincsek mellett halad el csukott szemmel, észre sem veszi azokat vagy elherdálja. Ilyen értékes, ám kellőképpen nem méltatott kincsünk a csend, kiváltképp az ünnep csendje.
A karácsonyt megelőző lázas kincskeresés időszakában vagyunk; a bevásárlóközpontok olyanok, mint megannyi felbolydult méhkas, mindenütt irdatlan embertömeg, a mozgólépcsőkön már-már fürtökben lógnak az igyekvők. Érthető ez egyrészt, hiszen mindenki azon igyekszik, hogy szeretteit értékesnek tűnő ajándékokkal lepje meg.
S aztán, ha már túl vagyunk a zajos és mesterségesen is gerjesztett bevásárlóőrület hetein, a karácsony ünnepélyes csendjében fáradtan és kimerülten próbáljuk meglelni a helyünket.
Zaj és csend helyes egyensúlyát az életben igen nehéz megtalálni. Manapság már inkább a zajt, a lármát tekintjük olyan fenyegető hatalomnak, amely alól szinte lehetetlen kivonni magunkat. A megnövekedett zajszennyeződést hajlamosak vagyunk a legmodernebb technikai civilizáció rovására írni, holott ez így nem teljesen igaz.
Feljegyezték például, hogy az Egyesült Államok alkotmányának megalkotói 1787-ben Philadelphiában a Függetlenségi Csarnok előtti utcát földdel fedették be, hogy a külső utcai forgalom ne zavarja az épületben tartózkodó alkotmányszövegezők munkáját. Pedig ennek már több mint kétszáz esztendeje.
Ugyanakkor tagadhatatlan az is, hogy korunkban a zajártalom kezdi elérni az elviselhetetlenség szintjét.
S ez olyannyira így van, hogy egy brit kultúrkritikus, Stuart Sim 2007-ben már egy kiáltványt is közzétett a csend védelme érdekében; arra figyelmeztetett, hogy a csendet és nyugalmat az üzleti világ valósággal kiátkozza, mivel ezekben a gondolkodás és a nem fogyasztás állapotát látja; ily módon „a csend politikai állásfoglalássá válhat, annak visszautasításává, hogy elfogadjuk: kultúránkat a nagy üzletóriások és a multik parancsainak áradata határozza meg”.
A karácsonyi ünnepeket megelőző hetekben pedig szinte csúcsra jár a bevásárlási kényszer lármája.
E helyzetben valóságos jótéteménynek tűnik a csend, olyan drága kincsnek, amely kimenekít a ricsaj hatalma alól. Holott a csend sem csupán jótétemény. A csend jelenségéhez éppúgy tapadnak negatív, mint ahogy pozitív tartalmak.
A köznyelv nem véletlenül látja el olyan jelzőkkel is, mint „halálos” vagy „baljós” csend. Blaise Pascal ezt így fejezi ki: „A végtelen terek örök csendje megrémít.” A csend másfelől viszont a szakralitással rokon; számos bölcseleti és vallási tanításban előfeltétele a megvilágosodásnak, a végső bölcsesség – szavakkal ki nem fejezhető – feltárulkozásának.
Csend és hang helyes arányát talán Henry Thoreau fogalmazta meg a legpontosabban. Ezt írja: „minden hang közeli rokonságban áll a csenddel, buborék a csend felszínén, amely egyenesen tör fel, a hang a csend erejének jelképe, mélyáramának bősége. A csend halovány kifejeződése ez.” Az igazi hang a csend mélyéről tör fel, és abban is enyészik el.
Mi is adja akkor a csend, az ünnepi csend jelentőségét? Már régen rámutattak arra, hogy a csend nem azonos a hangok hiányával; az csak afféle negatív csend, amely legfeljebb a külső körülményeket teremti meg ahhoz, hogy eljussunk az igazi, a pozitív csendhez.
Hiába vesz körül minket a csend, ha közben a bennünk cikázó gondolatok révén teljességgel „odakinn” vagyunk, ha nem tudunk magunk felé fordulni. Az ünnepi csend viszont kiemel bennünket a mindennapok világából, szembesít önmagunkkal, már ha van fülünk hozzá; megtisztít minket, és olyan mélységek felé köt hálót, amelyekre még a legjobban kiépített hálózatok sem képesek rákapcsolódni.
Merthogy az építő csend hálójába olyan elemek vannak beleszőve – például a múlt, a rég eltávozottak köre, az eljövendő vagy épp a transzcendens világ –, melyeket a legtökéletesebb internetes hálózat sem képes „bekötni” magába.
A mélységes csendet nem lehet „csinálni”, külsődlegesen megalkotni. A csend beáll, ha felhagyunk a külső tevés-vevéssel, a célirányos szorgoskodással, ügyleteléssel. A csend az emberre egyébként jellemző projektív, célokat kitűző és megvalósító létezés időleges felfüggesztése. Épp ezért nincs iránya.
Ellentéte, a zaj azonban mindig jön valahonnan, van valamilyen többé-kevésbé beazonosítható, tájolható forrása. A csend körkörös: menthetetlenül odavész, ha ez a csend sérül valahol, „léket kap”. Talán e körkörös, irány nélküli jellege miatt írták a korábbi kutatók, köztük Max Picard a csendről azt, hogy sajátossága a céltalanság, a „szent haszontalanság”. De mára ez is változott némiképp.
Ha belelapozunk az ingatlanügynökségek katalógusaiba, a luxusturizmus hirdetéseibe, azt látjuk, hogy egy „csendes” nyaraló értékesítése, kiadása ma már busás hasznot hozhat; a senki által elő nem állított, puszta csend is olyan értékes árucikké változott, mint amilyenné a svájci szanatóriumokban a korábban haszontalannak tűnő hegyi levegő.
Karácsony ünnepi csendjét Jézusnak köszönhetjük. Abban, amit ő testesít meg, megkapó módon elegyednek a verbális, szentenciákban megfogalmazott tanok és a csend révén is kifejeződő tettek. Történetének egyik csúcspontja az a jelenet, amikor kihallgatják a főpapok Poncius Pilátus színe előtt, szintén a csend misztériumára támaszkodik.
Jézus hallgat, amikor Pilátus felteszi kérdést: Mi az igazság? S ez világtörténelmi jelentőségű. A helytartó igazi antik ember, az igazságot tárgyi értelemben gondolja el, és a válasz, amit vár, is ilyen: az igazság ez vagy ez. Jézus viszont, és itt a nagy fordulat, alanyi értelemben érti: „Én vagyok az út, az igazság, az élet” (Jn 14, 6). S ezt jelzi a csendje is, merthogy tárgyi értelmű kérdésre lehetetlen alanyi értelmű választ adni.
Jézus és a csend kapcsolatának talán legművészibb feldolgozását Dosztojevszkijtől kapjuk A Karamazov testvérek című regényében, a nagy inkvizítorról szóló legendában. Jézus a XVI. századi Sevillában jelenik meg újra, fogságba vetik, a párbeszéd közte és a nagy inkvizítor között dramaturgiai szempontból is kiemelkedő (előképe talán Victor Hugo 1793 című regényében van).
A dialógusban Jézus néma szereplő, nem lép ki a csendből, ám a beszélgetést, a nagy inkvizítor beszédének alakulását mégis az ő perzselő jelenléte határozza meg. Az inkvizítor úgy beszél, mintha Jézus folyamatos ellenvetéseire, kifogásaira válaszolna. Ebben az esetben a csend, a hallgatás olyan átütő erőre tesz szert, amelyhez képest még a leghatározottabb védőbeszéd is semmivé foszlik.
Nemsokára közelebb kerülünk karácsony ünnepi csendjéhez. Kérdezhetnénk akár azt is: mi lenne, ha Jézus a ma Európájában újból életre kelne? Mit szólna, ha látná, Európa nyugati felében hogyan néptelenednek el a templomok, a megüresedő épületeket miképp alakítják át kultúrházakká vagy éppenséggel mecsetekké?
Miként vélekedne arról, hogy állítólag a vallási tolerancia jegyében eltávolítják a keresztet a templomok tornyáról és az iskolák tantermeiből? Azt a keresztet, amely arra emlékeztet, hogy életét adta egy szeretettől áthatott, emberibb világ reményében?
Vajon szóra nyitná-e egyáltalán a száját? Hol lenne ő ott, azok körében, ahol még kincs az ünnepi csend, és ott, ahol már csak megkopott ékkő?
A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár, a Professzorok Batthyány Körének tagja