Az Európai Gazdasági Közösség érdek- és értékközösségként jött létre. 1945 után nyilvánvaló volt, hogy a kontinens még egy nagy háborút nem bír ki, vagy orosz vagy amerikai fennhatóság alá kerül. Esetleg káoszba süllyed, és egy új középkor köszönt be.
Az iszlám és esetleg a török hódítás lehetősége fel sem merült, hiszen Európa elképesztő technikai és társadalmi-kulturális fölényben volt nemcsak gyarmataival, hanem potenciális meghódítóival szemben is. Úgy tűnt, Európa a világ közepe. A nagyon hasonló kultúrájú országok gazdaságának kibogozhatatlan összekapcsolása és az abból következő példátlan gazdasági fejlődés nem fenyegette a tagállamok társadalmainak egyensúlyát.
Senki sem gondolta, hogy az emberek életstratégiái már a hetvenes évekre átalakulnak, és olyan társadalmi változások következnek, amelyek a normalitás keretein belül nem kezelhetők. A gazdaság, a jólét és az elképesztően hatalmasra növő vállalatok profitja vált a legfőbb értékké, ezeken a nemzet, a szabadság csak fogalmi fügefalevél, de csak addig, amíg a multinacionális gazdasági entitások hatalomgyakorlásának nem állnak az útjába.
1968 után a liberalizmus lett az az ideológia, amelynek mentén nekikezdtek Európa újratervezésének, ami ebben az esetben tulajdonképpen a régi Európa megszüntetését és a fogalom teljes újrapozicionálását jelenti.
2004-ben a közép-európai országok egy értékközösséghez csatlakoztak. Alapvetően persze gazdasági és biztonsági érdekből. Azt hittük, hogy a demokrácia részletes szabálykönyvét is megkapjuk, amely használatából automatikusan következik a szabadság és minden azzal járó jó. Demokratikusak akartunk lenni, de nem pontosan olyanok, mint a Nyugat, mert annak nem lett volna semmi értelme, a magunk útját akartuk járni.
Azt senki nem mondta, hogy a demokrácia szabálykönyve szinte teljesen meghatározza azokat a szabályokat is, amelyeket a megválasztott képviselők hozhatnak. A jogszabály-harmonizáció nagyobb döccenők nélkül lezajlott a két liberális kormányzat alatt, de a nem liberális parlamenti többség már nem alkothat szabadon új alkotmányt, törvényt. Lassan vettük észre, hogy ami történik, az nem aktuálpolitikai folyamat, hanem rendszerszintű beavatkozás.
2015-ben kiderült, hogy értékközösségünk az EU magállamainak politikai elitjével, és sajnos társadalmainak többségével is, egyszerűen illúzió. Ennek következtében érdekközösségünk is jelentős mértékben lazult, hiszen mi a nemzetállami létet, a biztonságot helyezzük a középpontba, ők pedig a liberális értékeket. Nem győzöm hangsúlyozni, mert nem lehet eléggé, hogy a liberális értékek primátusa nem egy demokratikus döntési folyamat során alakult ki, hanem egy tervezett, több évtizedes kommunikációs kampány keretében egyszerűen ráerőszakolták a népekre, kormányokra. Pontosan úgy, ahogy egyszer csak a Európai Bizottság (EB) lett a főhatalom valódi birtokosa. Úgy, hogy természetesen a tagjainak semmi köze ehhez a hatalomhoz.
A valódi hatalom elrejtőzése bizonyosan a vég kezdete minden politikai rendszerben. Mert azt ugye senki nem gondolja komolyan, hogy a bizottság tagjainak vagy Jean-Claude Junckernek bármilyen valódi hatalma is van. Azzal, hogy a demokrácia álságosan használt jelszavával bizottságosdit játszanak, elkerülendő, hogy felelős egyszemélyi vezetés alakuljon ki, gyakorlatilag lehetetlenné teszik a hatalom számonkérését.
Az Európai Parlament (EP) és az EB, valamint a parlament bizottságai olyan átláthatatlan és kezelhetetlen hatalmi struktúrát alkotnak, ráadásul az érdekek kiegyensúlyozásának jelszavával, amely mögött a hatalom valódi gyakorlói láthatatlanok maradhatnak.
Most jutottunk el oda, hogy már nincs valódi vita és érdekegyeztetés az EU rendszereiben. Igazi politikai munka egyedül a miniszterelnökök tanácsában folyik.
A Magyarország, Lengyelország és általában a V4-ek elleni akciók most már valószínűleg halálosan komolyak. Az Európai Tanács lehet még egyedül gátja ennek a folyamatnak, ha a magállamok vezetői rájönnek, hogy csak látszólag szolgálja az ő érdekeiket, hogy kerülő utakon gyűrik le az apparátuson belül a közép-európai országokat. Mert ez az eszköz hamarosan ellenük is használható lehet, hiszen Németország és Franciaország is mint állam, célpontja lehet olyan hatalomtechnikai akcióknak, amelyek a kormányának gyengítését, megkerülését célozza.
Az egykor jelentéktelen EP ugyanis egyre nagyobb hatalomra tör, az ottani képviselők egyre inkább elszakadnak a nemzetüktől, az őket delegáló nemzeti pártoktól. Ellenőrizhetetlen kötődéseik alakulnak ki olyan szervezetekhez, amelyek létezésének ténye sem kerül bele a nyilvánosság fősodrába. Folyamatosan cserélődhetnek is, de a régiek helyére még furcsább figurák kerülnek, akik még buzgóbban építik a nagy Európai Egyesült Államokat.
Az EP persze nem hatalmi centrum, nem is akarják, hogy az legyen. Pusztán az a célja, hogy a demokrácia látszata mellett reménytelen útvesztőjébe rántson minden olyan folyamatot, amellyel akadályozni lehet a nemzetállami érdekérvényesítést. És persze látszatkezdeményezője legyen minden adminisztratív eljárásnak, megtorlásnak.
A 2019-es EP-választások jelenlegi kilátásai nem kínálnak megoldást a problémára. A nemzeti országgyűlési választásokon ugyan sorra győznek a migrációellenes pártok, ám az EP-ben nem várható ilyen pozitív fordulat. Arról nem is beszélve, hogy a néppárt jobboldalisága már most megkérdőjeleződött, éles helyzetben szinte bizonyosan nem állnának bele egy nemzetállami erősödés irányába mutató reformba. Arra viszont van esély, hogy a szélsőbalos, szélsőliberális pártok, a liberálisok, a zöldek és a szociáldemokraták a többség közelébe kerülhetnek.
Egyszerűen nem lehet túlbecsülni az elmúlt évek agymosásának hatását az európai szavazópolgárokra. Valószínűleg patthelyzet lesz, amelyben a három nagy, hagyományos pártszövetség fog összeállni, és amely szövetségben a néppárt majd végképp feloldódik, ahogy a szociáldemokraták is.
Nem valószínű tehát, hogy a jelenlegi válság az EU szervezeti rendszerein belül megoldható. A liberálisok, ami itt már a teljes hagyományos pártrendszert jelenti, mind értékeik, mind érdekeik tekintetében ellentétes oldalon állnak, mint mi. Olyanokkal nem lehet semmiféle kompromisszum, akiknek nem érdeke, hogy megegyezzen velünk, és közös értékeink sincsenek.
A sorsunkat csak az fogja meghatározni, hogy hajlandók vagyunk mind az érdekeinkből, mind az értékeinkből szinte mindent feláldozni azokért a rövid távú előnyökért, amelyeket csak azért kapunk meg, mert még elég erősek vagyunk védekezni. Ez logikai ellentmondás, hiszen azzal fenyegetnek bennünket, hogy olyasmit vesznek el tőlünk, amit már amúgy sem akarnak megadni. Le akarják építeni a pénzügyi alapokat, és nem akarják, hogy beleszólásunk legyen, még formálisan sem, az EU döntéshozatalába.
A játszma logikája az, hogy benntartsanak bennünket az érdekeink ellenére, mert meggyőződésük, hogy a szakítás ódiumát egyetlen volt szocialista ország kormánya sem meri vállalni majd. Csakhogy túl magasra emelték a tétet. A bevándorlási kvóta, vele egy időben a szerződés szerinti kötelező pénzek visszavonása, valamint mondvacsinált indokok alapján a hírhedt hetes cikkely alkalmazása olyan, mintha egyszerre támadnának egy területet atombombával, vegyi és biológiai fegyverrel.
Valamelyik kettő felesleges, arról nem is beszélve, hogy a megtámadott számára megfontolandó lehetőséggé teszi az „overkill” alkalmazását. Jelen állás szerint nem veszthetünk semmit, hiszen mindegyik bevetett eszköz egyenként teszi értelmetlenné az EU-ban történő bennmaradást.
Nyugatról ez nem így látszik. Igazából nem világos, hogy a lenézés és a megvetés ezen elegye mögött, a gyarmatosítás vágyán kívül áll-e valami elismerése a sorközösségnek és az egymásra való rászorultság elismerésének. Nekem úgy tűnik, nem áll. Nem népekkel, nemzetekkel, vallásokkal, közösségekkel kötöttünk szövetséget, hanem egy vállalattal. Egy olyan vállalattal, amelyik jól láthatóan a levegő piacosítása felé tart, és magán kívül nem akar más autoritást, sőt úgy tűnik, hogy más entitásokat sem kíván megtűrni a már magáénak tudott területeken.
Már az Európai Unió utáni korban vagyunk. A korszakot nem tudjuk megúszni, túl kell élnünk, de hogy az „Európai Birodalom”, az Európai Egyesült Államok határain belül vagy kívül, az még eldönthetetlen kérdés.
A szerző szociológus