Kelletlenül fogadta az ellenzéki média Orbán Viktor miniszterelnöknek azt a megállapítását, hogy száz év magyar magánya ér véget.
Annyira bosszantotta őket ez az állítás, hogy egyik bulvárportáljuk ironizálgatott, amiért a nemzetpolitikáért felelős államtitkár szintén használta a kormányfő nyomán Gabriel García Márquez világhírű regényének a címét. De vajon miért irritálja őket ez az újszerű fejlemény? A magyar nemzet megerősödése, öntudatra ébredése, látványos kilépése a ráerőszakolt vesztes szerepkörből nem előnyös azoknak az erőknek, amelyek évtizedeken keresztül hazánk elnyomott státusban tartásában voltak érdekeltek.
Nem véletlen egybeesés az sem, hogy éppen száz év telt el a magyar történelem egyik legkiemelkedőbb államférfija, gróf Tisza István meggyilkolása óta. De Tőkéczki Lászlónak az egykori miniszterelnökről írott nagy hatású monográfiája sem a balsors szeszélye folytán hiányzik rendkívül sok felsorolásból, irodalomjegyzékből.
Különös, ám a Wikipédia Tisza Istvánról szóló szócikkében sem kapott még egy szerény említést sem az év elején elhunyt Széchenyi-díjas történész nemrég másodszor is megjelentetett átfogó műve. A Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány által kiadott kötetnek köszönhetően mintha egy időutazás részesei lennénk, amelyben a múltban járva rendre a jelenhez hasonló eseményekbe, szereplőkbe botlanánk. Úgy érezhetjük: az akkori ellenzéki politikusokat, főkolomposokat transzportálták a mába, s most megtekinthetjük a múlt századelőn garázdálkodó mozgalmár előképeket.
A kétszer is kormányfői posztra emelt, a kortársak közül kiemelkedő Tisza minden részletet helyretevő portréja viszont nem hagy kétséget aziránt: nagy formátumú, kivételes tehetségű politikusról van szó. És kiderül, miért volt annyira útjában a baloldalnak nevezett kalandoroknak. Mert mindazt megtestesítette, ami vörös posztó a nemzetköziség felsőbbrendűségében vakon hívő erőknek, amelyek már akkor is a magyar nemzet és persze Magyarország meggyengítésében látták a haladás egyetlen útját. Emiatt démonizálták az ellenségei, majd a globalista, totalitarizmuspárti, magyarságüldöző utókor-társak. Azért volt útban, amiért az egész magyarság: az önállóságra, autonóm gondolkodásra, politizálásra való bűnös hajlam miatt. Tőkéczki könyve éppen azokat a kommersz, hazug, rosszindulatú sztereotípiákat roncsolja szét, amelyeket Tisza Istvánnal kapcsolatban szoktak sulykolni.
Megtudhatjuk, mi minden nem volt Tisza a hamisan kreált közhiedelemmel ellentétben, és persze az is világossá válik, mi minden jellemezte ezt a kivételes tehetségű államférfit. Nem volt például tekintélyelvű, begyöpösödött, szűk látókörű ultranacionalista, nem viseltetett előítélettel a különböző hazai nemzetiségek iránt, valamint egyáltalán nem támogatta, hanem ellenezte a Monarchia belépését a háborúba. Utólag is hihetetlennek tűnik, miként sikerülhetett a bulvárosodó és egyre alacsonyabb nívójú politikának és sajtónak egy ilyen européer magyar politikust a közvélemény előtt gyalázatos módon befeketíteni. A vádaknak éppen az ellenkezője volt igaz. Becsülte a balkáni népek függetlenségi, nemzeti törekvéseit, empátiával viseltetett az ipari munkássággal kapcsolatban, s református emberként az ökumenére törekedett vallási, egyházi kérdésekben.
Bármilyen furcsán hangzik, de sokkal hitelesebb szabadelvű gondolkodó volt, mint a mai kor úgynevezett liberálisai, akik valójában álcázott szélsőbaloldaliak, újmarxisták.
Szabadszelleműségét támasztja alá, hogy a nemzetiségek önállósodási törekvéseivel és mindenfajta társadalmi, radikális népboldogító, demagóg mozgalommal szemben sosem lépett fel erőszakosan. Az alig beleszóló, pusztán a rendezettségre ügyelő állam eszményét vallotta, ám élesen ellenezte, hogy a felvilágosodás jelszavai mögé bújó terrorizmus érvényesüljön, amely béklyóba veri a gondolat szabadságát. Ha pedig valakinek erről az intellektuális terrorizmusról napjaink PC-önkényuralma jut az eszébe, az nem szenved politikai hipochondriában.
Tisza István hasonló tartalmakat vallott fontosnak, mint a mai konzervatív kormányzat. Az új nemzedékek hazafias nevelését, a családok védelmét elengedhetetlennek tartotta. A radikális szélsőségek, a kozmopolitizmus, az ateizmus veszélyeire felhívta a figyelmet. Arra intett: a fiatal generációkat rá akarják venni, hogy forduljanak el őseik örökségétől, ezért javasolta, hogy oktassák a magyar ifjúságot a nagy elődök tiszteletére. Akár ma is elhangozhatnának szó szerint a gondolatai, szavai, fel sem tűnne a bő száz esztendő differencia. Az persze a mai posztkommunista baloldal kóros fantáziátlanságára, alkalmatlanságára világít rá, hogy ugyanazt a rágalmazó mantrát, vádaskodó fűrészporszöveget nyomatják, mint egy százada. Így azon sem kell csodálkozni, hogy a jobboldal-ellenesség, a nemzeti érzelmek negligálása, sőt üldözése szintén szerepelt már akkor is az internacionalista radikálisok politikai menülapján.
A drámai következmények viszont nem maradtak el: a széthúzás, a mániákus belső bomlasztás egy nemzeti összefogást igénylő időben vészesen legyengítette az országot. Száz éve Tisza István útból való eltakarítása, likvidálása szükségeltetett ahhoz, hogy az országot harmadára szabdalhassák és ráerőltethessék a vérlázítóan igazságtalan 1920-as trianoni békediktátumot. A grófot azonban nemcsak azért kellett meggyilkolniuk, hogy Trianon megtörténhessen, hanem amiatt is, hogy fel lehessen számolni a már akkor bűnösnek kikiáltott magyar nemzetet.
Nagy eredmény, hogy ez nem sikerült. Erre is kell emlékeznünk december elseje, Erdély Romániába kebelezésének 100. évfordulója kapcsán.
