Annak, hogy a magyar lakosság körében az utóbbi évtizedekben az egészségügy egészével kapcsolatban meglehetősen kedvezőtlen vélemény alakult ki, és hogy romlott az orvosok és egészségügyi szakdolgozók hangulata is, több oka van. Úgy vélem, érdemes ezeket számba venni.
Rendszerváltás ide, rendszerváltás oda, kormányok jöttek és kormányok mentek, ebben az országban az egészségügy sosem tartozott a nemzetstratégiailag kiemelten fontos ágazatok közé. Pedig lett volna rá ok, hiszen a magyar lakosság egészségi állapota és halálozási adatai Európában a legrosszabbak közé tartoznak. Ehhez jött hozzá, hogy a 2010 előtti években hazánk a gazdasági csőd közelébe sodródott, és súlyosan eladósították. Ezt az állapotot az egészségügy is nagyon megsínylette.
Ebből a helyzetből kitörni és egyből az európai élmezőnybe kerülni nem egyszerű dolog, irreális elvárás. Mégis, a jelenlegi kormány politikai ellenzéke a mostani kormányon az általuk elképzelt ideális állapotokat kéri számon. Ezzel a hozzáállással, az észlelt hiányosságok és működési zavarok szándékos eltúlzásával a lakosság egészségüggyel kapcsolatos elégedetlenséget fokozzák.
Támadják az oktatásügyet is, vélhetően ugyancsak eltúlozva a hibákat. De az nem az én működési területem, ezért ebben a vonatkozásban csupán egy dolgot teszek szóvá: a magyar lakosság egészségkulturáltsági színvonala meglehetősen alacsony szintű. Számomra érthetetlen, hogy ebben a helyzetben, az oktatási rendszer reformtervei és feladatai között miért nem szerepel az egészségtan tantárgyszerű iskolai oktatásának szükségessége. Ha az emberek számára – és erre élete során a maga vagy hozzátartozói súlyos betegsége esetén előbb-utóbb minden ember rájön – valóban az egészség a legfőbb érték, akkor ennél nincs, nem lehet fontosabb tantárgy.
A szólás- és sajtószabadságba belefér, mégis tisztességtelen dolognak tartjuk az éppen szakrendelésre vagy kórházi befekvésre készülő, aggodalommal és félelemmel teli betegeknek lépten-nyomon azt hazudni, azt sulykolni, hogy a magyar egészségügy csődben van. Ez súlyos felelőtlenség a sorsukat az orvosokra bízó, a gyógyíthatóságukban reménykedő betegekkel és az orvosokkal szemben is.
Az orvostudomány, a korszerű diagnosztikához és terápiához szükséges költséges eszközigények olyan gyors ütemben fejlődnek, növekednek, hogy ezzel az ütemmel a leggazdagabb országok sem képesek lépést tartani. A magyar egészségügyből is nagyon sok, évente legalább a GDP két százaléka hiányzik. Erről gyakran lehet hallani, de arról nem esik szó, hogy az egészségügyben sok a nem anyagi természetű hiányosság és működészavar is. Az orvosi egyetemeken kifejezetten gyenge színvonalú a gyakorlati képzés, az egészségügyben nincs orvosvezető-képzés és nincs semmiféle minőségkontroll.
A rendszerváltozás után hosszú időn át semmit nem változott, semmit sem javult az orvosok és az egészségügyi szakdolgozók anyagi és erkölcsi megbecsülése. El kell ismernünk, hogy az utóbbi egy-két évben a bérezésben igen jelentős és kedvező irányú változások történtek. Ezt köszönjük is a jelenlegi kormánynak. De tudni kell azt, hogy a béreknek még most sincs elégséges közérzetjavító és megtartóerejük.
Még most is sokan távoznak a gazdagabb európai országokba, sokan vándorolnak át a korlátok nélkül felvirágozni hagyott magánszférába és az úgynevezett alternatív gyógyászatba. Mindezek eredményeként egyre nagyobb a belső orvos- és nővérhiány, egyre nő a hiányszakmák száma, egyre nő a betegek várakoztatási ideje, de az állami egészségügyben maradók leterheltsége is.
Nyakunkra szabadították az egészségügyi intézmények nagyon is kétes kimenetelű integrációját. Nem kérdőjelezem azt meg, hogy ennek az integrációs hullámnak – gazdaságossági szempontból – lehetnek előnyei is. De nincs kétségem afelől, hogy a korábban jól működő, rangot szerzett, kisebb, az igazgató számára is átlátható, ezért jól irányított, a betegek és az ott dolgozó orvosok és nővérek számára is családiasabb hangulatú kórházak lefokozása, átprofilírozása, kiüresítése meggondolatlan dolog volt, ami könnyen lehet, hogy visszaüt majd.
Magam is tapasztalom, hogy a vezetők számára átláthatatlan, és ezért – megkockáztatom – vezethetetlen mamutintézményekben lényegesen rosszabb a dolgozók és a betegek hangulata. Úgy vélem, túl sokat áldoztunk a gazdaságosság oltárán.
Meggyőződésem, hogy a magyar egészségügyi intézmények legtöbbjében a kor elvárásainak megfelelő színvonalú az ellátás. Nem ezzel van a baj. A betegek gyakran hallható elégedetlenségének fő oka az orvosi és szakorvosi rendelők zsúfoltsága miatti sok várakozás és a vizsgálati és műtéti előjegyzések hosszú időtartama.
Ezeknek a következők az okai: 1. A magyar emberek többségének alacsony az egészségkulturáltsági színvonala, körükben túlzottan gyakoriak az életmódzavarok, és mivel anyagilag sincsenek érdekeltté téve abban, hogy óvják az egészségüket, túlzottan sok a beteg. 2. A háziorvosi rendszernek túlzottan nagy az orvoshiánya, az „áteresztő képessége”, ez növeli a szakrendelések zsúfoltságát. 3. Jelentős az orvoshiány. 4. Az egészségügy finanszírozásának hiányosságai miatt bevezették a volumenkorlátozást (ezzel korlátozzák a havonta elvégezhető műtétek számát), és ez kikényszeríti a várakoztatást.
A betegek és egyúttal az orvostársadalom nagyobbik felének hangulatát rontó tényezők sorából nem hagyhatók ki a hálapénzrendszer okozta feszültségek sem. A biztosítékot az úgynevezett „kikényszerített hálapénz” és az egyes intézetekben és egyes orvosok által „bevállalt” és egyre inkább elterjedő, de egyértelműen törvénytelen tarifarendszer meghonosodása veri ki.
Az egészségügyben egyre inkább elterjed és rombolja a klasszikus orvosi gyógyítómunka tekintélyét egy világjárvány: az „emberi jogokkal” és ezen belül a „választás szabadságával” való visszaélés divatja. A választás szabadságának mindenek fölé rendelése. Vélhetően ezzel függ össze, hogy meggyengítve az orvosok ősi időktől biztosított jogát, a gyógyítás szabadságát, túlzottan felerősítették a betegjogokat. A beteg tájékoztatását követően (!) a gyógyítás módjának megválasztását alapvetően az interneten kiművelt vagy éppen összezavarodott beteg jogává tették. Így néz ma ki a gyógyítás szabadsága.
A betegjogi képviselői rendszer bevezetése felbátorította az elégedetlenkedő betegeket és hozzátartozókat, felerősítette a panaszáradatot és a feljelentések szabadságát. Emellett engedték az egekbe, több tíz milliós magasságokba emelkedni a perelt kártérítési összegeket, amelyek ugyancsak hozzájárultak a kórházak elszegényedéséhez. A választás szabadságának jegyében tették szabaddá az intézet- és az orvosválasztást, de ezt a volumenkorlátozással nagyrészt le is fojtották.
A választás szabadsága jegyében engedték korlátozás nélkül elburjánzani és felerősödni az úgynevezett alternatív és „komplementer” gyógymódok és szerek elterjedését. Az alternatív gyógyászat felvirágzásának engedélyezése egy párhuzamos egészségügyi ellátást, egy valóságos konkurenciát teremtett a tudományos alapon működő orvosi gyógyításnak. Nem beszélve arról, hogy indokolatlanul és rengeteg pénzt húz ki az amúgy biztosítás fejében ingyenes, illetve kedvezményes orvosi ellátásra jogosult lakosság zsebéből.
A választás szabadságának, mint kikezdhetetlen emberi jognak a propagálásával és sulykolásával tették lehetővé olyan orvosi beavatkozások igénylését és engedélyezését, amelyek egyértelműen növelik az orvosi ellátás kockázatát. A saját szakmám területéről hozok erre néhány példát: engedélyezték az úgynevezett otthonszülés gyakorlatát; gyors ütemben nő az orvosi javallat nélkül, csupán a szülő nő kérésére végzett császármetszések aránya; már 18 éves kortól biztosítják az (orvosi javallat nélküli) végleges meddővé tételt, a sterilizálást stb.
Nagyon meg kellene hát gondolni, hogy meddig szabad támogatni és a betegek, illetve az állampolgárok érdekében hol kell határt szabni a betegek „választási szabadságának”. Elvégre a piros lámpán, a leeresztett sorompón, országhatáron, de még a stadionok bejárati kapuján át sem lehet csak úgy, az emberi szabadságjogokra hivatkozva átballagni.
Összességében: meg kell mondanom, hogy nagyok az elvárásaink az új egészségügyi kormányzattal szemben. És nagyon várjuk egy biztató és megtartó erejű jövőkép felvázolását és az ennek megvalósulását célzó új egészségügyi reformtervet. Meggyőződésem, hogy az egészségügyi dolgozók túlnyomó többsége bizalommal tekint a kiváló kollégáink által vezetett egészségügyi kormányzatra, és készen áll az együttműködésre.
A szerző professor emeritus, a Miskolci Akadémiai Bizottság alelnöke
