Ez a választás is, mint mindegyik, több egymással egyenrangú értelmezési keretben is leírható, az azonban nyilvánvaló, hogy a liberális sajtó és a liberális politikusok értelmezése teljesen valóságidegen és értelmetlen. Tehát nem is szabad beszélgetésbe bonyolódnunk velük erről, mert csak folytatnánk azt a hideg-polgárháborút, amit az SZDSZ 1989-ben kirobbantott, és amelyben már generációk nőttek fel.
A liberálisokkal nem lehetséges semmiféle nemzeti minimumban való megegyezés, mert ők született ellenségei a nemzetnek, a nemzetállamnak, sőt az elmúlt bő évtizedben már mindenféle lokalitáson alapuló identitásnak és szuverenitásnak is. A liberálisok mindennek az ellenségei, ami alapján mi meghatározzuk magunkat.
Az ellenzék látványos kudarcának oka is ez a brutális konszenzusképtelenség, ugyanis nemcsak nemzeti minimumot nem ismernek el, hanem az ellenzéki minimum létrehozására is képtelennek bizonyultak. A törzsi liberális szavazóbázison kívül senkinek sem volt világos, hogy miféle megegyezés alapján kormányozhatnák az országot. Pedig az minden szavazópolgárnak egyértelmű volt (a szélsőliberálisokon kívül), hogy a kormányzáshoz kell egy megegyezés egymással és a választókkal.
Nemhogy nem voltak képesek ilyen konszenzus kialakítására, nemhogy meg sem ígértek ilyen konszenzust, hanem fel sem merült bennük ennek a konszenzusnak a szükségessége. Magyarországon jelenleg a politikai tér három részre különül el, és a centrális erőtér továbbra is fennáll, sőt erősebb, mint valaha.
A liberálisok csupán a szavazópolgárok 25 százalékának támogatására számíthatnak. Az MSZP–Párbeszéd (és a Liberálisok), az LMP és a DK (és az Együtt) fedte le ezt a spektrumot. Aki a Magyar Kétfarkú Kutya Pártra és a Momentumra szavazott, az ha ideológiailag nem is, életképesség szempontjából mindenképpen nemet mondott ezekre a liberális pártokra. A kutyapárt liberálisokról és a liberális aktivistákról mondott kritikája sokkal gyilkosabb, mint akár a szavazóké, akár a miénk. Ugyanis a liberális akolból egyedül a viccpárt érti annyira a demokráciát, hogy felfogja, az nem demokrácia, ha arra akarjuk kényszeríteni a szavazókat, hogy ne arra szavazzanak, akire akarnak, hanem arra, akire a liberális értelmiségi elit szerint kell.
Magyarországon a demokrácia 2018-ban egyedül azt az értelmezést engedte meg Orbán ellenzékének, hogy megpróbálják ötven százalék alá szorítani a Fideszt, és koalícióra kényszeríteni. Vagyis valamelyik liberális árnyalatú pártnak az öt-tíz százaléknyi szavazatával bele kellett volna törődnie, hogy a Fidesz és Orbán Viktor mellett annyit kap a hatalomból, amennyi szavazatot kapott.
De mindegyik ellenzéki pártvezető a teljes hatalmat akarta, és el is hitte, hogy hozzájuthat. A liberálisok diktatórikusan gondolkoztak, azt hitték, a Fideszt és a Fidesz szavazóit teljesen kiszoríthatják a hatalomból. Azzal, hogy a fideszeseket az ország legnagyobb kisebbségének minősítették, és megígérték nekik, hogy kiteszik őket a liberális demokráciából, tulajdonképpen diktatúrát ígértek, és ezt még észre sem vették. Balszerencséjükre azonban a szavazók igen. A Fidesz ötven százalék körüli támogatottsága számtalan olyan nem elkötelezett szavazónak is köszönhető, aki rájött, most sokkal nagyobb szabadság van, mint amennyit a liberálisok ígérnek.
Két apró saját történet tökéletesen illusztrálja, hogy mi is történt múlt vasárnap. Több, soha nem szavazó középosztálybeli ismerősöm ébredt azzal a gondolattal, hogy mégis elmegy a Fideszre szavazni. Abból az egyszerű okból, hogy a realitásérzékük azt súgta, hogy csak rosszabb jöhet, jobb nem.
Ebben volt szerepe a migránsválságnak, a nyugat-európai terrornak, a folyamatos gazdasági javulásnak, de ez végül is mind egy fogalomkörben kapcsolódott össze: az erős, sikeres vezető és csapata által kínált anyagi és fizikai biztonsággal nem konkurálhatott a megfoghatatlan ígéreteket színező gyűlölködés. Orbán működik, látványosan kompetens, míg eddig mindegyik másik miniszterelnökről kiderült, hogy brutálisan és szánalmasan alkalmatlan. És mindegyiket olyan emberek jelölték és támogatták hangosan, akik a mostaniakat is.
Az ellenpont az ellenzéki szavazó taxis, aki fuvarozott a választások éjszakáján. Politikai elemzése helyből meghaladta a liberális értelmiség értelmezési keretének komplexitását és valóságérzékenységét. Ő azért szavazott az ellenzékre, mert nem akarta, hogy a Fidesznek és Orbánnak kétharmada legyen. Szavazatának semmi köze nem volt az ellenzékhez, akiket elsőre hordának minősített, majd példamutatóan tiszta fogalomhasználatról téve tanúbizonyságot, csürhére módosított. A hordában szerinte ugyanis van együttműködés és valamiféle emberi kapcsolat az egyének között, de az ellenzékben nincsen, csak tülekszenek a vályú felé, minden értelemhasználat nélkül.
A hatalom korlátozása mindig jogos választói magatartás. De a politikában és a rendszerben benne van az is, hogy egy politikai erőnek túlhatalmat adunk, mert úgy ítéljük meg, az aktuális helyzet ezt szükségessé teszi. Orbán Viktor „túlhatalom-használatát” nem találta veszélyesnek a nép, harmadszor kap ilyen felhatalmazást. Ezzel a szavazataránnyal egyébként a régi választási rendszerben is kétharmada lett volna.
Orbán hatalomhasználata a nép szája íze szerint való. Ha a dolgok mélyére tekintünk, csak a liberálisok ellenzik igazából azt, amit csinál, a Jobbik szavazói inkább azt nehezményezik, hogy nem használja határozottabban a hatalmát. Liberális barátaink ezen sem gondolkoztak el, mint semmi máson sem egyébként.
Az ellenzék, szélsőségessége okán, ami kontrolltalan és értelmetlen vagdalkozásban merült ki az elmúlt nyolc évben, nem látta el alapvető feladatát, ahogy a nem kormánypárti sajtó sem. Nem ellenőrizte objektíven a hatalmat, nem volt képes valós alternatívát nyújtani. A választópolgárok valóságról való tudását hitté próbálták silányítani, és semmit nem voltak képesek hozzátenni az ország működéséhez. Egyetlen dologban sem támogatták az egyébként sikeres kormányt. És tényleg nem értik, miért vesztettek. Megegyezésképtelenek.
Vasárnap ki is szorultak a demokráciából a sajtójukkal együtt, mert polgárháborún kívül semmi más nem remélhető tőlük. Akik azért szavaztak rájuk, mert Orbán-ellenesek, azok sem rájuk szavaztak tulajdonképpen, ezek a szavazatok csak egy relatíve sikeres propaganda következményei vagy egy az ellenzéktől teljesen független választói racionalitás eredményei. Tehát az a 25 százalék még annyi sincs.
A Jobbik számára teljesen más következtetés adódhatna a választás eredményéből, ha lenne elég eszük azt végiggondolni. A Jobbik néppártosodása nem kudarc, hanem tévedés. Vidéken egyértelműen a Jobbik a második erő, de nem a középre húzás miatt, hanem annak ellenére. Vidéken a liberalizmus halott.
A Fidesz- és a Jobbik-szavazók közötti szakadék is kisebb, hiszen ez tulajdonképpen egy importált és mesterségesen létrehozott ellentét. Egy, a vidékre koncentráló jó kormányzás jelentősen csökkentheti azokat a militáns megoldásokat igénylő konfliktusokat, amelyek kezelésére az eredeti Jobbik létrejött. A vidéki Jobbik még mindig a centrális erőtér túlsó oldalán van. Ha szakad is ez a párt, a vidéki szervezetei biztos nem az LMP-hez fognak csatlakozni.
A Fidesz számára ennek a választásnak az a legnagyobb tanulsága, hogy egy ekkora választási győzelem előtt alig lehetett olyan szavazóval találkozni, aki büszkén hirdette volna, hogy ő a Fideszre szavaz. Az ellenzék ugyanis megnyerte a kommunikációs háborút, a nagyvárosokban és Budapesten olyan volt a véleményklíma, hogy ismerősi körben „ciki” volt hangoztatni a „fideszességet”.
Ezért hitték ők azt, hogy győznek, és ezért aggódtunk annyira mi. A hatékony Fidesz-kampány ugyan ellensúlyozta ezt a hatást, de a liberálisok sok mindent olyat sikeresen toltak rá a kormánypártokra, ami egyes választói csoportokban hosszú időre akadályozni fogja a Fidesz szerethetőségének újraépítését. Pedig mi vagyunk a többség, és a mi elveinknek kell érvényesülnie. Ugyanis a Fideszre szavazás mögött nagyon világos értékek vannak, amelyeket átmenetileg szintén sikerült ellenszenvessé és szégyellnivalóvá tennie a liberális médiának.
Az országnak békére van szüksége. Ehhez az kell, hogy a nyilvánosságban ezerszeresen túlreprezentált liberális szélsőségesek hatása megszűnjön a közbeszédre. Ennek a választási sikernek ehhez kell vezetnie. A kormányzatnak, a Fidesznek, a jobboldali értelmiségnek és az embereknek az ország valóságáról és jövőjéről kell beszélnie, és nem néhány ezer szélsőliberális elmebeteg agymenéseiről. Az emberek békét és nyugalmat akarnak. Ezt veszi el tőlük immár három évtizede a militáns liberális szélsőségesek permanens „forradalma”. Ne vegyünk többet tudomást a liberálisokról, nem az övék az ország, hanem a miénk, rajtuk kívül mindenkié.
A szerző szociológus