Akárhogy csűrjük-csavarjuk, egy párt karakterét a legtöbb esetben egy markáns, szerencsés esetben karizmatikus vezető határozza meg. A Lehet Más a Politika – LMP – esetében ez a személy nem más volt, mint Schiffer András. A párt első, talán reménykeltőnek is nevezhető korszakának az ő elképzelései, víziói szabtak irányt.
Mik voltak ezek? A „más” politika elsősorban azt jelentette volna, hogy a párt egyaránt távolságot tart a leszerepelt és lejáratódott szocialista és liberális baloldaltól, illetve a jobboldali, nemzeti kormányzattól is, s egy „új, huszonegyedik századi” politikát valósít meg. A Schiffer-féle irányvonal jellemzője volt a zöldértékekre fogékony középutasság; egyfelől elutasították a kormány általuk vélt nacionalizmusát és nepotizmusát, ugyanakkor elhatárolódtak az országot tönkretevő, a multikulturalizmusnak, a globalizációnak, a nemzetközi tőkének magukat alávető posztkommunista bal- és liberális oldaltól is.
Nem beszélve arról, hogy Schiffer András mint ügyvéd a 2006-os rendőrterror idején aktív tevékenységet folytatott az ártatlanul bántalmazottak védelmében, az ő ars poeticájának szerves része lett a Gyurcsány-féle antidemokratikus politika zsigeri elutasítása, tehát az ő idejében annak a felvetése, hogy bármilyen szinten is együttműködjön a párt a Demokratikus Koalícióval, szóba sem jöhetett.
Ehhez képest 2010-től kezdve alapvető változások kezdődtek a pártban, amelyben Szél Bernadettnek nem kis szerepe volt. A változások lényegét abban ragadhatjuk meg, hogy a Soros Györgyhöz köthető irányvonal egyre inkább teret nyert a párton belül, fokról fokra, lépésről lépésre. Emlékezzünk arra, hogy már 2011-ben egy Soroshoz köthető ingatlanügynök, Richard Field 11 millió forintot adományozott a pártnak, cserébe politikai elvárásai voltak – nem kétséges, hogy milyenek.
Szél Bernadett pedig már fiatal kora óta kötődött a dollármilliárdoshoz, illetve az általa vallott nyílt társadalom elmélethez. Szél már 16 évesen (!) Soros-ösztöndíjat kaphatott, s ennek révén egy amerikai elit egyetemen tanulhatott. A továbbiakban ez a kötődés csak erősödött, hiszen 2002-ben programvezető lett a Soros-hálózat részeként működő Menedék – Migránsokat Segítő Egyesületben, később a pedig a Humanista Mozgalomban.
Szél ezzel a háttérrel érkezett meg az LMP-be, s a politikai karrierje meredeken emelkedett: 2012-ben lett a parlament képviselője, rá egy évre pedig már a párt társelnökévé választották. Szél a parlamentben kezdettől fogva a Soros-kotta szerint játszott, elutasította a határvédő kerítés felépítését, majd a jogi határzárat szigorító törvényi módosításokat, természetesen fellépett a lex CEU-törvény ellen, védte a Soros-féle civilnek nevezett szervezeteket és így tovább.
Vagyis Széllel végeredményben a Schiffer-vonallal teljesen ellentétes irányzat jelent meg a párton belül, és egy idő után Schiffer már azt láthatta, hogy a mozgástere egyre jobban beszűkül, és olyan nemzetközi, illetve a volt SZDSZ-hez kötődő belső erők gyakorolnak nyomást a pártra az irányvonal megváltoztatásáért, amelyekkel már-már életveszélyes szembemenni. Schiffer András a 2014-gyel kezdődő parlamenti ciklus közepén, 2016 májusában jelentette be, hogy távozik a párt éléről és lemond a parlamenti képviselői mandátumáról is.
Innentől számíthatjuk a párt második korszakát, az LMP 2.0-t, amely a 2018-as választási kampányban teljesedett ki. Érdemes emlékeznünk arra, hogy egészen 2017 végéig még tartotta magát az a nézet az LMP berkeiben, hogy egyformán távolságot kell tartani a kormány- és az ellenzéki pártoktól is, hiszen – az „eredeti” elképzelés szerint – Orbánék és Gyurcsányék úgymond együtt tették tönkre az országot, és éppen azért „más” a párt, mert új lapot akar nyitni a magyar politikai életben.
A schifferi gondolat azonban végképp vereséget szenvedett 2017 decemberében, amikor a párt egy kecskeméti kongresszusán alapjaiban megváltoztatta addig hivatalosan vallott választási együttműködési stratégiáját, s lényegében véve kimondták, hogy a legszélesebb ellenzéki együttműködés is elképzelhető, ha az LMP érdekei azt kívánják. Vagyis ami addig tabunak számított, az nem volt tabu többé: innentől kezdve a Gyurcsány vezette DK-val való politikai egyezkedés lehetőségét sem zárták ki.
Ez azonban egyúttal az eredeti LMP végét jelentette. Ettől kezdve nem abból indultak ki, hogy a hagyományos balliberális, illetve jobboldali pártok a rossz és korrupt kormányzásukkal tönkretették az országot, ezért új pártokkal kell egy új kormányzást megvalósítani, hanem immáron elfogadták a baloldali és liberális pártok alapállását, amely szerint az Orbán-kormány önkényuralmat, egy diktatórikus rendszert vezetett be, tehát az egyetlen vállalható cél nem lehet más, mint a kormány mindenáron való leváltása s egy új, demokratikus rendszer felépítése.
Ez egyben azt jelentette, hogy az LMP elveszítette önálló, karakteres politikai arculatát, amellyel meg lehetett különböztetni a többi kisebb-nagyobb ellenzéki párttól. Alávetették magukat a posztkommunista gyökerű baloldali, illetve kozmopolita, globalista, bevándorlóbarát liberális pártocskák gyűlöletre épülő logikájának, mely szerint az Orbán-kormány leváltása érdekében még az ördöggel is cimborálni kell.
Szél Bernadett és követői képtelenek voltak felfogni, hogy éppen ebben, a DK-tól a Jobbikig terjedő összefogásban veszítik el végleg az arculatukat s a reményüket arra, hogy a Fidesz–KDNP által uralt politikai korszakban a felszínen maradjanak, sőt adott esetben koalíciós tényezőként lehessen rájuk gondolni a jobboldalon is. Ha hinni lehet bizonyos információknak, akkor alapvetően Ron Werber is azért hagyta ott a pártot a kampány első szakaszában, mert nem értett egyet a tervezett visszalépésekkel más pártok javára.
A végzet őket is ugyanúgy elérte április 8-án, mint a többi ellenzéki pártot, a Liberálisokat, az Együttet, a PM-et, a szocialistákat és most már jól láthatóan a Jobbikot is – utóbbiak szétesése a szemünk előtt játszódik le. Az LMP, éppen a teljes ellenzéki együttműködés érdekében tett görcsös erőfeszítéseinek köszönhetően, jóval az általa várt eredmény alatt teljesített az elért 7,5 százalékkal. A választók nemhogy méltányolták, hanem elutasították azt a politikát, amelyet a Soros-befolyásoltság, az önálló karakter feladása, az immáron elvtelen és értékvesztett szövetségkeresés jellemzett.
S mindennek a következménye: a jelenlegi káosz az LMP vezetésében és soraiban – amivel persze nincsenek egyedül, hiszen gyakorlatilag mindegyik párt, amelyik az elvtelen ellenzéki összefogósdiban részt vett, válságokról válságokra bukdácsol.
Egy jelentős választási vereség után két forgatókönyv érvényesülhet egy párton belül: vagy van egy hiteles és erős vezető, aki új irányt szab, a többiek pedig beállnak mögé, vagy ha nincs ilyen, akkor a másodvonalbeli vezetők közötti ütközetek és harcok indulnak meg, amelyek végül a párt felbomlásával is végződhetnek.
Az LMP-ben nincs egy Schifferhez hasonlítható személyiség. Szél nem az, ráadásul az általa a pártra erőltetett stratégia teljes csődöt mondott. Ennélfogva azt látjuk, hogy ádáz, tettlegességig fajuló viták indultak el a párton belül, a fő irányvonalak alig körvonalazódnak, a párt szétesése sem kizárható – akárcsak a Jobbik esetében.
Ezek után a slusszpoén, Szél Bernadett napokban történt lemondása a társelnöki és a frakcióvezetői pozícióról már nem tekinthető nagy meglepetésnek.
Valamelyest tehát körvonalazódik két irányzat a megtépázott párt sorain belül: az egyik a megbukott Szél-irány, a másik pedig a Schiffer András által képviselt szuverén, középutas politika. Vagy mondhatnánk úgy is: az egyik irány a globalizmus, a multikulti, a migránsbarátság irányába tolná el a pártot, míg a másik irány teret adhatna – talán – a nemzeti politizálás fontosságának. E vitának a felerősödése és elmérgesedése akár a Jobbik-féle pártszakadás felé is elindíthatja a pártot.
Egy azonban biztos marad: sajnálatos módon egy olyan pártot látunk, amelyik akár üde színfoltja is lehetett volna a magyar politikának, ha megmarad a nemzeti szuverenitás talaján, s nem enged a balliberális nemzetközi hálózatok befolyásának. Azonban engedett – s az LMP most ott tart, ahol tart.
A szerző politológus