„Jókai mint író s mint politikus 1861-ig kivette mindenből a maga részét. Működésével megmutatta, hogy a politika és a költészet szépen megfér egymás mellett, különösen nálunk, ahol a nemzeti lelkület irányítói mindig a költők és az írók voltak” – írja Takáts Sándor Jókai mint képviselő című tanulmánya elején.
Igen, a nemzeti lelkület irányítói mindig a költők és az írók voltak, s mi, magyartanárok jól tudtuk ezt a kommunizmusban, s ebben a szellemben tanítottuk a magyar irodalmat. Máig büszke vagyok arra, hogy 1974-ben, ballagáskor egyik kiváló tanítványom édesapja odajött hozzám, s megköszönte tanításomat (egyébként vegyész volt, s fia is az lett).
Mi a helyzet most? Nézzük meg a frissen elkészült 11. osztályos irodalomtankönyv Arany Jánosról szóló fejezetét. Hiányzik a Széchenyi-óda, igaz, túlságosan hosszú, nehogy már megterheljük az ifjakat. Hiányzik a Rendületlenül, lezárásával együtt: „Oh, értsd meg a szót: árban és apályon / – Szirt a habok közt – hűséged megálljon!”
Hiányzik a Magányban, a tépelődő, filozofikus nagy vers, optimista kicsengésével: „De szállva, ím, elsők között a sorban, / Vásznunk dagad, hajónk előre megy!” Hiányzik a ma hihetetlenül aktuális mondanivalójú Gondolatok a béke-kongresszus felől, hiányoznak a Petőfit sirató versek, s hiányzik a Reviczkyvel folytatott vita, a vallomással: „Légy, ha bírsz, te »világ-költő!« / Rázd fel a rest nyugatot: / Nekem áldott az a bölcső, / Mely magyarrá ringatott.”
Hiányzik a nagy eposz, a Buda halála elemzése is, pedig az is sokat elárul az emberi lélekről, még inkább nemzeti karakterológiánkról. Hiányzik a vallásos Arany, a Fiamnak írt szép versével, de hiányoznak a szabadságharcos versek is, például a Süvegemen nemzetiszín rózsa (a szalontai kocsmában született, dallamával együtt, s másnap már a szomszéd falubeliek akarták megtanítani Aranynak és társainak). Hiányoznak a humoros versek, a humoros eposzparódia is. Olyan ez az Arany-kép, mintha valamiféle Dosztojevszkij-utánzatot, bűn és bűnhődésen tépelődő őszikés költőt kívánnának a jövendő nemzedék elé tárni. Arany nem csak ilyen volt!
Különösen a nemzeti lelkületet irányító, közéleti gondolatai hiányoznak! Miért?
Mi lett Jókai Mórból? Hogy a politikus, parlamenti szónok Jókairól egy szó sem esik, az már természetes. De tulajdonképpen kimarad az egész életmű! A reformkort ábrázoló nagy regények, például az És mégis mozog a föld, amelyben a nemzeti lelkületet formálni próbáló írók sorsáról van szó, amelyben a főhős Csokonai, Kisfaludy Károly és Katona József alakjából van összegyúrva. Apropó! Úgy hírlik, hogy a Bánk bánt ki akarják hagyni a tantervből. Ne is halljanak az operáról az ifjak, ne hallják soha, hogy Hazám, hazám, te mindenem! Miért?
Az alsó tagozatos anyagból kihagyták Kisfaludy Károly versét, a Szülőföldem szép határa! / Meglátlak-e valahára? – kezdetűt! Vajon miért?
Nem végeztem alapos összehasonlítást az általam tanított és a jelenleg megkívánt tananyag között, de arra emlékszem, hogy Vajda Jánostól egy verset kérnek. Gondoljanak bele, mi legyen az az egy! A Húsz év múlva nem maradhat ki. De hát akkor mi legyen a Virrasztókkal?
Néhány élményemet szeretném közzétenni a közelmúltból. Egyik unokám iskolájában nem volt érettségi tétel Csokonai. Híres, budapesti gimnáziumban. Egy másik unokám három éve érettségi előtt megkért, hogy magyarázzam el neki az allegóriát. Mondom: az olyan, mint Tompa Mihály verse, A madár, fiaihoz. Az ki? – hangzott a kérdés. Nem tanulták Tompa Mihályt, azt, hogy „Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!” Belvárosi elit gimnáziumban!
A következő eset egyetemi szemináriumon történt. Rövid beszélgetés után kiderült, hogy a csoportban senki nem hallott Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájáról. Senki! Megnéztem az indexeket – akkor még voltak –, kiderült, hogy mindegyik leányzó emelt szintű érettségit tett, jeles eredménnyel.
Szóval már Móriczot is elérte a buzgó selejtezési hullám. Miért? A leginkább sokkoló eset retorika-nagyelőadáson született. Volt vagy száz diák a teremben. Valamilyen apropóból elkezdtem idézni a következő verset: „Itt születtem én ezen a tájon, / Az alföldi szép nagy rónaságon, / Ez a város születésem helye…” Senki, de senki nem tudta, kitől idéztem (egyébként az általános iskolai tankönyvben Kiskunfélegyháza szerepelt Kiskőrös helyett, remélem, azóta már javították).
Joggal háborodott fel Grób László azon (Magyar Idők, június 28.), hogy az idén érettségi tétel volt Esterházy Péter és Balázs Béla. Akkor, amikor ki akarják venni a tananyagból a Bánk bánt? – ezt már én teszem hozzá. Amikor gyakorlatilag kivették Jókait? Amikor féloldalasan tanítják Arany Jánost? Amikor már az Egri csillagokat is leszednék az égboltról? Ha pedig alaposan végigszemlézzük a tantervet és a tankönyveket, még több leminősítésre, kihagyásra bukkanhatunk.
Simicskó István egy interjúban hangsúlyozza a hazafias nevelést, s azt javasolja, hogy az iskolai tantárgyakban, főleg a történelem tanításában oldják meg. Nem említi a magyar irodalom szerepét, pedig a magyar az a tantárgy (nem is tantárgy, hanem szívügy), amelyben kézenfekvő volna, hatása pedig a legerősebb, mert az érzelmekhez kapcsolódik.
Nézzen már utána az illetékes minisztérium, hogy kik és miért garázdálkodnak a magyar irodalom tantervében, valamint a magyar irodalom interpretálásában. Már most megnézhetik a fiatalság gondolkodásmódját, milyen lesz tíz-húsz év múlva. Térkép lesz nekik a táj, s nem fogják tudni, hol született Vörösmarty Mihály. Azt sem, hogy ki volt.
A szerző professor emerita
