3800 pályázat érkezett egy novellapályázatra.
Ha miniszter lennék, fizetett hirdetés formájában ezzel dicsekednék a „rettegő” nyugati lapokban. Meg a könyvhét háromszáznál több új művével, még akkor is, ha az érdekeltek ezt kevésnek tartják. A rossz iskolai szövegértési eredmények ellenében egy rohanó, a nyomtatott kultúrát kevésre becsülő korban az írástudóknak ez az aránya örvendetes. Még akkor is, ha sokan lehetnek a pályázók között, akik csak a részvétel kedvéért küldték be önkifejezési vágyukat kielégítő novellájukat, ahogy tízezrek indulnak – a győzelem legkisebb reménye nélkül – egy távfutóversenyen is.
A dicsekvés leple alatt persze megnézetném, mi is rejlik e szám mögött. És elgondolkodnék, hogyan lehetne ebből a tömegből néhányat a „saját mércénk” (Békés Márton) szerint íróvá fölépíteni. Továbbá azon is, hogy a megjelenő betűtengerben miként található meg az, amit egyre többen hiányolunk.
Ha a pályázatok minden bírálója – óriási tiszteletdíjért – fejenként 38, meghatározatlan terjedelmű novellát elolvasott, a zsűrinek akkor is legalább száz szakértőre volt szüksége, és azoknak tömérdek időre – az első menetben. Továbbiakra a másodikban és harmadikban ahhoz, hogy a 23 legjobbat ki lehessen választani. Így történt? Nem tudom. A pályázat eredménye több száz vagy több ezer csalódott embert eredményezhetett. Olyan ezrekről van itt szó, akiknek íráskészsége – minden bizonnyal – megérdemelt dicséretet kapott a tanáraitól, elismerést a családtagjaitól, barátaitól.
Azt ugyanis látatlanban biztosra veszem: ha netán volt is néhány kiemelkedő írás, legalább 380 nagyjából azonos színvonalú akadt. Itt jöhetne az íróiskolák szerepe, hiszen sok minden van ezen a pályán, ami megtanulható. Van belőlük ilyen is, olyan is. Most olvastam egy futtatott szerző nagyregényét, amelyben minden benne van, ami megtanulható, csak éppen az a géniusz nem szólal meg, amit már Kölcsey keresett. Az író és műve értékét többféle szempont szerint lehet megítélni.
De miként lehet az írók sorába kerülni?
A pályázat legfeljebb az első, kis lépés az ismertséghez vezető hosszú úton. Ennek számos elágazása van, amelyek közül legkönnyebb az elégedetlenséget harsogó publicisztika, aztán jön a „populáris irodalom” (régebben: ponyva) népszerű változatainak sokasága és csak nagy ritkán a valóban jelentős mű. Megnéztem, mit találok az egyik leggyakrabban „rettegőről” a világhálón. Az önreklám, a bulvárszellemű magakelletés nyűgözött le, ami persze nem ízlésem szerinti, de figyelmet kelthet.
Önerőből azonban ez sem működne, kellenek hozzá a kapcsolatok, amelyek az anyagi hátteret biztosítják ahhoz, amiről én csak annyit tudok, amennyivel a dicsekvő henceg. Illetve panaszkodik, hogy heti hat-hét – megrendelt – publicisztikát kell írnia (ilyen sok ellenzéki lehetőség van), ami akadályozza a nagy mű megszületését. Így telik keresetéből luxuséletre, ha kedve szottyan, külföldi tartózkodásra. No, nem véglegesre, mert az irigyelt Nyugaton – ő írja! – dolgozni kell a megélhetésért. Sokszorosan összetett, nagyon nehéz kérdéskör ez.
Mindig az volt, amióta az irodalom (és a művészet) megélhetési lehetőség is. Már Balzac is pontosan tudta – és meg is írta –, miként függ össze az írói siker a politikával. Akkor is volt meglehetősen sok jó tollú nő és férfi, akiket az irodalomtörténetben nem tartunk számon. Ma pedig meghatványozódtak a közlési és megélhetési lehetőségek. Vajon miből áll össze a magyar könyvpiac évi csaknem ötvenmilliárdos forgalma? Tudható, hogy ennek több mint fele gyermek-, ifjúsági és szépirodalom. De milyen?
Az uralkodó véleménymonopólium kiépítése már azelőtt elkezdődött, hogy a szovjet csapatok az ország egész területét elfoglalhatták volna: a debreceni ideiglenes kormány egyik első rendelete betiltotta azokat a könyveket, amelyeket a Moszkvából visszatértek kártékonynak (veszedelmesnek) minősítettek. Ezt a véleménymonopóliumot fél évszázadig erősítette az iskola és az egyetem, a média fölötti uralom és a politikai hatalom. Vannak témák, amelyekről a hozzáférhető szakirodalom csak ezt a szellemet tükrözi. Az értékmeghatározás (kanonizálás) kimondóit mindig a körön belül uralkodó – de fél évtizedenként változó – ízlés szerint választották és választják. Ennek szinte mindenki, aki valamilyen formában az irodalomból (művészetből) él, behódol.
Ráadásul az értékmeghatározás igen ritkán egyértelmű, általában csak az ismétlés folyamatában válik kánonná. Mármint az előbbi kör ismétli a dicséretet – vagy hallgatja el azt, ami nem tetszik. Aki ezen a zárt rendszeren kívül maradt vagy szorult, annak lényegesen kisebbek voltak – ha voltak – az esélyei, hogy ismertté váljon. Ezért gondolt e téren 1990-ben kevés jelentős alkotó „rendszerváltásra”. A lehetőség csak 2010 után nyílt meg, de a feladat lassan tudatosul, a közfelfogás pedig csak még hosszabban változtatható meg. Még mindig csak óhaj a behódolás helyett a minőség forradalma.
Mi kerülhet be a kánonba? A hatvanas évek végén újra előtérbe került a felvilágosodásnak az az ága, amely a régi lerombolásának (megsemmisítésének) vágyával létrehozta a jakobinus terrort. Ezzel párhuzamosan terjedt el de Sade márki szexuális felszabadítást hirdető erőszakfilozófiája. Az elmúlt évtizedekben a kulturális marxizmus különböző irányzataihoz tartozó filozófusok-irodalomteoretikusok uralomra juttatták – az érték kizárólagos meghatározójává tették – azt a szemléletet, amely a hagyományok tagadását, a felforgatás eszméjét, a dekonstrukciót, a nevetségessé tevést, a kiábrándultságot, a szorongást, a válság- és káoszkultuszt, a személyiség felbomlását, az önhittséggel vegyes mindenben kételkedést, a minden bizonytalan és semmi nem igaz világszemléletét, a diszharmóniát tekintik az esztétikai érték hordozójának.
Szakács Árpád névsoraiban sokan vannak, akik csak politikai állásfoglalásaik alapján híresek, a szépirodalomba sorolható műveiket legfeljebb néhány barátjuk ismeri, ha ismeri. Mivel pedig a posztmodern normának megfelelő jelentős művek nehezen olvashatók, meghirdették a „populáris” és a „magas” művészet közti határok eltüntetését, és óriási tömegben segítettek piacra olyan műveket, amelyek a különböző botrányokat boncolgatják.
Kevés dolog működik úgy, mint a jegykiadó automaták, hogy a kormány bedobja a pénzt, és kijön belőle – például – az óhajtott irodalom, művészet és így tovább.
Annak azonban eljött az ideje, hogy ne hódoljunk be feltétlenül az uralkodó véleménynek és ítéleteknek. Ahogy ezt már Száraz Miklós György óvatosan felvetette: nagyobb gondossággal kellene kiválasztani a kulturális döntések előkészítőit. Nagyobb figyelmet fordítani a mi oldalunk befolyási övezetébe tartozó különböző műhelyek vezetőinek és munkatársainak szakmai felkészültségére. Noha ez igen nehéz, a megjelenő (nyomtatott és digitális) betűtengerből többet kellene nekünk megítélni a saját normáink szerint.
A kívánatos értékrend nem lehet a tagadás egyszerű tagadása, hiszen az éppen a másként látás lehetőségét utasítaná el. A legegyszerűbb, hogy megvédjük Arany Jánost, szeretjük Jókait és hagyományos értékeinket. Nem hódolunk be tovább a rendíthetetlennek látszó divatnak, még ha igen hangosan hirdetik is. Ehhez azonban tudnunk kell, milyen legyen a minőség kívánatos forradalma. Mit és miért becsülünk az új művekben. És többet beszélünk arról, amit – és akit – jónak tartunk.
Több könyvet és folyóiratot olvassunk, noha kevés az időnk.
A szerző irodalomtörténész, professor emeritus
