Az Európai Unió formális vezetői, bürokratái s az európai nemzetek megválasztott politikusai, szakértők és laikusok – egyszóval mindenki úgy érzi, hogy az unió sorsát, illetve jövőjét illetően „helyzet van”.
A görög válság, a brexit, az új uniós költségvetési ciklus kezdete megválaszolatlan kérdéseket s válságjelenségeket produkál. Ezeket a súlyos gondokat illik komolyan venni, s azokra érdemi válaszokat keresni, ezért van most az érintettekben tanácstalanság. Tanácstalanság azért is, mert az eddigi válaszok láthatóan nem voltak megfelelőek, sőt bizonyos esetekben kijelenthető, hogy fokozták a bajt.
A válsághelyzetekre eddig megfogalmazott válaszok egy része abból a nyugati gőgből táplálkozik, hogy szinte minden probléma kiváltó oka az a helyzet, hogy a kevésbé fejlett országokból uniós tagok lettek, illetve hogy ezek az országok nem fogadnak szót. Renitensek akár a migránskérdés megoldásánál, akár például az adópolitikai gyakorlat és szabályozás egységesítésénél is. Nemcsak renitensek, hanem képesek s nem átallanak összefogni, s ezért az addig szinte csak formálisan működő visegrádi négyek (V4) például több kérdésben közösen, szervezetten lépnek fel a közös érdekeik megvédésére.
Ennek a szerveződésnek s a több területen mutatkozó válsághelyzeteknek az egyik „megoldása” az uniós vezetők és egyes politikusok részéről egyrészről a V4-ek egységének megbontása, egy-egy országnak különböző gesztusokkal és ígéretekkel való kiszakítási, eltávolodást, megosztottságot eredményező praktikája.
A másik alternatíva/eszköz a Becsey Zsolt közelmúltban napvilágot látott írásában boncolgatott integrációmélyítés kérdése, amelynek leginkább ajánlott és napirenden lévő eszköze, technikája az eddig kimaradó országok euróövezetbe való beterelése lenne. Ezzel a tervvel azonban több gond is van.
A legnagyobb közgazdasági-politikai problémára, illetve ellenérvre éppen a görög válság világított rá. Ha egy ország reálkonvergenciája (az, hogy a tényleges fejlettsége közel legyen az uniós átlaghoz, illetve a fejlettebb országokhoz) nem megfelelő, illetve a fiskális politika nincs összehangolva az unión belül, akkor annak súlyos következményei lehetnek. Tehát ha ez a két adottság nem jellemző a közös pénz bevezetésekor a csatlakozó országra, akkor ehhez a jelen helyzetben éppen a görögök nyújtják be a bizonyítékot (és a számlát), hogy ez az integrációs technika nem működőképes.
Ráadásul nemcsak a hellének, de az olaszok helyzete is alátámasztja azt, hogy a közös pénz nem mindenre gyógyír. A franciák költségvetési és versenyképességi problémái is azt mutatják és igazolják, hogy a görögök gondjai nem egyediek és egyszeriek. A német és osztrák pénzügypolitikusok megszólalásai pedig alátámasztják ezen aggályokat, mármint hogy nem alátámasztott és végiggondolt, mesterségesen kierőszakolt lépések (euróövezeti beléptetések) újabb problémákat szülhetnek, illetve csak a problémák látszólagos megoldását, azok szőnyeg alá seprését eredményezhetik.
A tényleges reálgazdasági konvergencia, felzárkózás az eddigi sikeres példákat vizsgálva többnyire úgy ment végbe, hogy a nemzeti kormányok és jegybankok éltek a fiskális és monetáris politikai különállásuk adottságaival, lehetőségeivel. Befektetéseket vonzó, iparfejlesztést eredményező adórendszert működtettek, átmeneti védettséget teremtettek meg a hazai gazdasági szereplőiknek, s éltek az árfolyam-politikai lehetőségeikkel is. Ezt tette a 18–19. században az azóta (megerősödése óta) ma már ultraliberális Egyesült Államok is. Az amerikai protekcionizmusra talán a legjobb példa annak fő ideológusa – aki egyúttal a Fed atyja is volt –, Alexander Hamilton, míg a németre Georg Friedrich List.
Tehát ezen példára támaszkodva is kijelenthető: az ügyesen és ideig-óráig alkalmazott protekcionizmus nem idegen semelyik országtól sem, amely fel akar zárkózni, s ezért a saját érdekeinek megfelelően alakítja és működteti a szabályozórendszerét. Persze nem szabad elfeledkezni arról, hogy a fokozott globalizáció miatt előbb vagy utóbb minden országnak olyan versenyképességi potenciált és képességet kell produkálnia, hogy a vállalataival helyt tudjon állni a nemzetközi versenyképességi versenyben is.
Az uniós politikusok részéről azonban nem vádaskodással, nem címkézéssel és zsarolási akciókkal, hanem érdemi párbeszéddel teremthető meg az a helyzet, amelyben meg lehet találni a jó megoldást, az előrevezető utat. Nyilván mindenkinek érdeke, hogy a közelmúltban dinamikusan fejlődő Kelet-Közép-Európa tovább fejlődhessen, illetve felzárkózzon, de egyúttal minden európai szereplőnek érdeke az is, hogy az öreg kontinens nemzetközi versenyképessége, rugalmassága fokozódjon, s ne lehessen már sokáig Európát a beteg kontinens jelzővel illetni. Ebben pedig Európa gazdagabb felének mindenképp támaszkodnia kell a dinamikusabb s a gazdaságpolitikai eszközökben kreatívabb V4-ek országaira is.
Kína fejlődése az utóbbi időben visszaesett, illetve a fejlődés komoly problémákat, adósságokat, transzparenciahiányt szült, míg az Egyesült Államokban Trump gazdaságpolitikai irányváltásának sikeressége ma még több mint kérdéses. Ez a külgazdasági helyzet egyúttal azt is jelenti, hogy nincs kinek az oldalvizére állni vagy a hátszelébe kapaszkodni.
A problémáinkra a megoldást ezért nekünk, európaiaknak kell megkeresni, illetve az egyszerre bölcs és egyszerre innovatív, merész, unortodox döntéseket kell hoznunk, amelyeket végre is kell tudnunk hajtani. Ilyen módon van leginkább esélyünk a versenyképességünkön javítani s a válságkezelésben is sikeresnek lenni.
A szerző közgazdász, főiskolai tanár