Négy évvel ezelőtt, amikor gyülekeztek a viharfelhők Magyarország feje fölött, úgy tűnt, hogy szükség lesz az esőkabátra, de közben kiderült, hogy csak egy futózápor volt. A köpeny egy darabig még állt a szekrényben, de miután már kissé megkopott, tavasszal, lomtalanításkor a ház elé kitett kupac tetejére került a lyukas gumicsizmával együtt.
Röviden így összegezhető a letelepedési kötvény négyéves, március végén záruló pályafutása. 2012 végén, amikor az unión kívüli állampolgárok számára kidolgozott konstrukcióról döntöttek a parlamentben, az ország finanszírozási helyzete rendkívül bizonytalan volt. A kiugró adósságmutatók miatt égető szükség volt a külföldi befektetők pénzére, a kormány gazdaságpolitikájának külső kritikái és a leminősítések viszont kérdésessé tették az érdeklődést a magyar állampapírok iránt.
Egy ilyen helyzetben, miután a kabinet elutasította a Washingtonból és Brüsszelből ajánlott receptet a lakossági megszorító intézkedésekre, illetve az IMF-diktátumok végrehajtására, nem maradt más, mint a források bevonásával sáfárkodni: a diverzifikálás. Miután a nyugati befektetők étvágya csökkent a hazai eszközök iránt, a kormány az ázsiai, közel-keleti és afrikai tőketulajdonosok felé fordult. A letelepedési kötvény bevezetésével úgy jutott a magyar állam jó áron devizaforráshoz, hogy tulajdonképpen megkerülte azokat a hisztérikus hangokat, amelyek szerint a hazai gazdaságpolitika fenntarthatatlan. Kevesen tudják – és a három nagy nemzetközi intézethez képest nyilván kisebb is a súlya –, de a kínai hitelminősítő például nem vágta bóvliba az országot.
A pénzpiaci termék a maga idejében megtette szolgálatát, mára azonban már kiderült, hogy nincs rá szükség. Az időjárási viszonyok sokat javultak, de ami ennél is fontosabb: közben egy új és sokkal masszívabb vihardzseki került a fogasra. Ez pedig nem másból áll, mint a tartósan megbízható gazdálkodásból, abból a makrogazdasági pályából, amelyre 2010 óta ráállt az ország. Az Orbán-kormány, ha nem is a kívülről várt módon, de kontroll alatt tartotta az államháztartási hiányt, nagymértékben csökkentette a GDP-arányos államadósságot, és ami még ennél is fontosabb, 25 százalék közelébe vitte le a külső hitelezők súlyát az adósság finanszírozásában. A szocialista–szabad demokrata kormányok alatt ez az érték 50 százalékosra duzzadt.
A spekulánsok, ha pánikot sejtenek a pénzpiacokon, olyan érzékenyek, mint egy tinédzserlány, de az összevont szemöldökű, nagy tiszteletű elemzők sem tudják eltántorítani őket akkor, ha jó üzleti lehetőség csábítja őket. És ha valami, a magyar államkötvény vásárlása az volt az utóbbi években, hiszen a gazdasági környezet javulásával a kockázatok mérséklődtek, miközben a hozamok a csökkenő trend ellenére is magasak voltak nemzetközi viszonylatban. Lehetett is látni, hogy a befektetők – már jóval a felminősítések előtt is – tolongtak a hazai állampapírokért. És tulajdonképpen ez lett a letelepedési kötvény veszte.
A speciális állampapír, amikor bevezették, olcsó finanszírozást jelentett az országnak. Ez a helyzet azonban később, miután a befektetők érdeklődése az ország iránt egyre nőtt, és a magyar eszközök piaci kamatai egyre alacsonyabbak lettek, megváltozott. Hiszen az államnak a letelepedési kötvényre – igaz, a piacinál másfél százalékkal kisebb, de legalább kétszázalékos – kamatot kellett fizetnie a törvény alapján. Nem olyan rég, amikor a viszonyítási alapul vett hozamok még tíz százalék közelében jártak, a mostani helyzet szinte elképzelhetetlennek tűnt…
Bár a letelepedési kötvény jól láthatóan szakmai, azon belül is elsősorban finanszírozási kérdés, viszonylag gyakran került a pártpolitikai csatározások kereszttüzébe. Ennek oka az, hogy a speciális papírok forgalmazásával egy szűk kört bízott meg az Országgyűlés, egyesek szerint vitatható, mások szerint védhető módon. Belpolitikai „sztártéma” akkor vált belőle, amikor a Jobbik az október 2-ai népszavazás után a kényszerbetelepítés ellen védelmet nyújtó törvénymódosítás megszavazását az üzletembereket megcélzó lehetőség megszüntetéséhez kötötte, vagyis gyakorlatilag megzsarolta a kormányfőt.
A fegyver – mint azóta kiderült – fordítva sült el. Az ötéves magyar állampapírokat előbb 250, majd 300 ezer euróért megvásárló befektetőket ugyanis nem lehet egy lapon kezelni a féken tarthatatlan bevándorlókkal, a kődobáló, gyújtogató, drótokat átvágó, nőket erőszakoló vandálokkal. Aki összemossa ezt a két kérdést, vagy nem ért semmit a gazdaságpolitikához, vagy csak a pillanatnyi politikai babérszerzés érdekli.
Bár a kétharmados többség hiányában az alaptörvénybe nem kerültek be új rendelkezések, Orbán Viktor azóta egy alkotmánybírósági döntés révén felhatalmazást kapott arra, hogy Brüsszelben fellépjen a szuverenitás védelmében. A jobbikos pártvezér azonban a mai napig sem tud elszámolni a korábbi kijelentései és a mostani tettei közötti tetemes deficittel az egyre elbizonytalanodó szavazótábora előtt. Ki ne emlékezne rá, hogy az alaptörvény tervezett kiegészítését korábban a nemzet ügyének nevezte, a változtatás célja pedig szerinte Magyarország megvédése lett volna? A köpönyegforgatás nem csak a zuhogó esőben, de a politikában sem kifizetődő dolog.