Csoóri Sándor Nappali hold című esszéjének 1990-es megjelenése óta nem született olyan munka, amely tényszerű és drámai módon mutatta volna be azokat a lassan évszázados kulturális törésvonalakat, amelyek hol jobban, hol kevésbé jobban, de mérgezik közéletünket.
Azóta is rossz érzésünk van, mert egyre inkább úgy tűnik, hogy a feloldhatatlan feszültséget az egyik oldal vehemens dominanciával, kiszorítással szeretné megoldani. Írása miatt a balliberális oldal akkor Csoóri Sándort kulturálisan halálra ítélte, a legvadabb hazugságokkal, csúsztatásokkal, karaktergyilkossági kísérletekkel próbálták megsemmisíteni.
Az említett munkában Csoóri leírja az első lakiteleki találkozó hátterét, amelyen nem tudott ott lenni, mert New Yorkba kellett utaznia 1987. szeptember 27-én. Másnap a The New York Timesban azt olvasta, hogy Lakiteleken egy szélsőséges nacionalista, antiszemita gyűlést tartott az akkori magyar ellenzék.
„A beszámoló annyira földúlt, hogy azonnal föltárcsáztam Budapestet, Bíró Zoltánnal és Für Lajossal akartam beszélni. Mindkettejüknek vadul nekiestem: Megőrültetek? Mit csináltatok? Nacionalista és antiszemita toborzó lett a nagyszerű elgondolásunkból? Ez lehetetlen!
Az elképedéstől alig jutottak szóhoz. Honnan veszem ezt az eszelős rágalmat?” – kérdezték vissza. Később kiderült, hogy kik, milyen módon próbálták lejáratni a kommunista rendszer ellen szervezkedőket. Csoóri végül keserűen hozzátette: „Nincs mit szépítenem a dolgon: ezzel a tudósítással kezdődött el igazán Magyarország legújabb, külföld előtti lejáratása, árnyalatlan nacionalizmusunkkal és zsidóellenességünkkel. A cikk megjelenése óta alig múlik el egy-egy hét, hogy valahol, valakik, Svédországban, Svájcban, Ausztriában vagy Amerikában, ne e két torzító lencse alatt figyelnének bennünket.”
Harmincegy évvel az események után a bőrünkön érezzük, hogy semmi nem változott, sőt egyre intenzívebben gyalázzák Magyarországot, amiből a hazai balliberális értelmiségi holdudvar immár érdemben kiveszi a részét.
Kinek a kulturális diktatúrája?
Szakács Árpád írásának első részét IDE, a második részét IDE, a harmadik részét pedig IDE kattintva olvashatják!
Nemcsak erre hívjuk fel a figyelmet a Kinek a kulturális diktatúrája? című sorozatunkban, hanem példák özönén keresztül mutattuk-mutatjuk be azt az immorális viselkedést, ahogy diktatúrát kiáltanak a balliberális hangadók, miközben erre semmi okuk nincs. Sőt, sok területen olyan brutális a túlsúlyuk, ami megmagyarázhatatlan, ennek ellenére elnyomásról ordibálnak, miközben ők maguk szorítanak háttérbe másokat.
A sorozat legújabb része miatt a balliberális térfél csúcsra járatta a hazudozást. Nyugati szócsöveikkel egyetemben azt harsogják, hogy hazánkban már listázzák az írókat, és hogy bűnnek számít, ha egy intézménybe beengednek egy baloldalit.
Prőhle Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) igazgatója írásom érintettjeként viszontválaszaiban ráerősít erre. Magára utalva úgy fogalmaz: „A nyugati sajtó nem engem »védett meg«, hanem azt az ön által könnyedén odavetett írói névsort kifogásolta, ami azt a benyomást keltheti, mintha Magyarországon bárki is számon tartaná a rendszer irodalmár ellenségeit.”
Konkrét esetek említése nélkül hogyan lehetne bármit is megírni? Például amikor Prőhle bemegy a korábban a keresztények kiirtásáról vizionáló Tilos Rádió műsorába bájcsevegésre, ahol úgy emlegetik, mint a „kedvenc fideszes kultúrpolitikusunk”, azt hogyan lehetne bemutatni? Satírozzuk ki a nevet és a helyet? Nem ezt hívják cenzúrának?
Viszont örömmel hallottam a műsorvezetőktől, hogy kulturális együttműködés is van a Tilos és a PIM között. Elvégre nemes gesztus, hogy a Tilos elfogadja a keresztény ország intézményének támogatását. Az is üdvözlendő, hogy kiváló a nexus az igazgató és a műsorvezetők között, ami izgalmas múltra tekint vissza.
Soros György blogja azzal védi a PIM vezetőjét, hogy „Gyalázzák az államtitkárt, mert szóba állt a balliberálisokkal”. Majd úgy folytatják: „A Magyar Idők cikksorozatban listázza azokat a művészeket, akiket nem kellene beengedni kulturális intézménybe.” Csupa-csupa szemenszedett hazugság. Amíg ők egymást túllicitálva világgá kürtölik a valótlanságokat, addig engem listázással vádolnak, ha meg merem említeni a nevüket. Micsoda farizeus viselkedés ez? A nevük csak addig ér valamit, amíg felveszik a pénzt?
Dés László az Élet és Irodalom (ÉS) hasábjain azt közölte, hogy szerintem „Ez a kormány egyenlő a hazával”. Mint írja, „Ma ugyanúgy Konrád György (is) céltábla, mint negyven-ötven éve”. Érdekes, hogy az ÉS-ben is Konrád a példa, mint Prőhle Gergely első válaszában, amelyben az ellenálló múltját dicsérte.
Ehhez már én teszem hozzá: kicsit sántít a hasonlat. Lovas István tárta fel ugyanis, hogy Konrád Györgyöt annyira üldözte az elnyomás ellenálló korában, hogy alkalomadtán az író úr a kommunista diktatúra szerveinél súgta be a sógorát. Csak nem róla kellene megmintázni a morális ember szobrát némi PIM-támogatással?
Dés László a PIM vezetőjét védő, már említett cikkében úgy fogalmaz: „Miközben van egy Magyar Művészeti Akadémia nevű, kormány által létrehozott valami, aminek a tagjai automatikusan, csak mert tagjai ennek a szervezetnek, több millió forintot kapnak évente. Csak egy feltétele van ennek, ismerd el, hogy Konrád György nem magyar író.”
Milyen lealacsonyító, hazug és megvető kifejezés az egész intézményre nézve. Ennek az MMA-nak az egyik legbefolyásosabb vezetője Mezey Katalin, aki tegnap – minő véletlen – szintén kiállt Prőhle Gergely mellett. Számos értékes gondolatával tökéletesen egyetértek, néhány bántó csúsztatásra viszont válaszolnom kell.
Miközben a kulturális térben az egyensúlytalanságot elismeri, úgy állítja be, mintha a több évtizedes folyamatot Prőhle nyakába akarnám varrni, a főigazgató tehát áldozat. Azt írja: „A PIM vezetése törekszik az egyoldalúság megszüntetésére”, majd mintegy harminc nevet sorol egytucatnyi előadással, ennek igazolásaként. Az elmúlt másfél év programjainak elemzése után továbbra is állítom, hogy ez nem így van.
Ez egy töredék, durva csúsztatás, aminek semmi köze nincs az egyoldalúság megszüntetéséhez. Mezey Katalin felsorolásával szemben én most csak egy rendezvényt ajánlok olvasóink figyelmébe. Nézzék át a PIM-ben hamarosan induló Margó irodalmi fesztivál programjait, és ennek tükrében mindenki próbálja értelmezni a kiegyensúlyozottság fogalmát. Megdöbbentő élmény lesz!
Prőhle Gergely pedig úgy védekezik, mintha nem is a PIM vezetője lenne, felelőse semminek sem. Elismeri ugyan a fordítási anomáliákat azzal, hogy „Nem a mi intézményünk jelöli ki a lefordítandó írókat, hanem a külföldi könyvkiadók pályáznak, azt pedig, hogy melyik szerző művével, azt nem mi döntjük el”. Milyen érdekes, hogy a pénzosztónak nincs beleszólása az általa finanszírozott projektbe. Majd a PIM vezetője hosszasan értekezik a könyvkiadás és könyvterjesztés sajátosságairól, azt sugallva, mintha nekem fogalmam sem lenne ennek a hátteréről.
Korábban mintegy hét évet tevékenykedtem a könyvkiadás, könyvterjesztés, könyvnagykereskedelem területén, több helyen vezetői pozíciókban. Kiválóan ismerem mind a magyar, mind a külföldi kiadói hálózatrendszereket. Ezen tapasztalatok birtokában segíteni szeretnék a PIM-nek.
Itt van például a Nischen Verlag osztrák kiadó, amelyiknek a PIM-ben tárva van a kapu a magyar kultúra német nyelvterületi terjesztésére. Ez a kiadó kiválaszt egy könyvet, amelybe, mint a főigazgató írja, senkinek semmilyen beleszólása nincsen.
Tehát a PIM fizeti a fordítást, és már csak a Balassi Intézetnél kell egy kicsit lobbizni némi támogatásért, no és például valamelyik bécsi könyvvásár standjának tízezer eurós bérletéért. Micsoda üzlet bontakozhat ki – dörzsöli a kezét a Nischen Verlag tulajdonosa. „A kiadót Paul Lendvai és felesége, Lendvai Zsóka 2011-ben alapították” – írta akkoriban a Népszabadság.
Tudják, arról a Paul Lendvairól van szó, aki, ha ilyet osztanának, minden bizonnyal megkapná az aranyérmet Magyarország és a miniszterelnök nemzetközi lejáratásáért. De mivel ilyen kitüntetés egyelőre nincs, marad a budapesti pénzeső.
A szerző újságíró