Az ötödik köztársaság első szocialista elnöke húsz éve, 1996. január 8-án hunyt el, és ez év október végén lesz születésének századik évfordulója.
A baloldal az ő árnyékában töltheti ezt az évet, és jó lesz felhajtani a hatalom ambróziás poharát, mert ez lesz az utolsó alkalom. A jövő, benne az elnökválasztással csak rosszat ígér. A decemberi regionális választásokon a szocialisták csak 23 százalékot értek el, noha a választók 36 százaléka szimpatizál valamelyik baloldali párttal. A BVA közvélemény-kutató intézet felmérése szerint a baloldali szimpatizánsok csupán 31 százaléka elégedett Francois Hollande elnök, illetve Manuel Valls miniszterelnök tevékenységével. Politikájuk az ellenségességig osztja meg a választásokra egyesülő baloldalt, sőt a szocialista párton belül is ellenzik a kormány jó néhány döntését. Noha a Front National (Nemzeti Front) előretörése miatt – szinte kegyelemből – a baloldal a vártnál több döntési helyszínt, intézményt őrizhetett meg vidéken, ellenfelei néhol ősi baloldali fészkekből pottyantották ki őket. A foltokat megvilágító napsütés a vénasszonyok nyarának távozó hírnöke volt.
1981-ben, Mitterrand megválasztásakor – frenetikus ünneplés közepette – a győztes baloldal alternatívát ígért a regnáló kapitalizmusra. A mesteri kamarillapolitikus a választási kampányban folyton a szakítás fogalmát használta. Mint utólag kiderült, maga sem hitt igaz szívvel a baloldali ideológia sárkányölő meséjében, de meggyőzően mondta el karrierje érdekében. Az elnök nagy felismerése volt, miszerint a győzelem érdekében pártját választási szövetségre kell szorítania a kommunistákkal. A kormányzás során aztán jól ledarálta az erős és kitartó választóbázissal rendelkező társutas pártot, amelynek a hatalomban megkopott mitikus imázsa. Mitterrand és szocialista holdudvara is osztozott a kommunista és a ’68-as nemzedék jómadaraival, hiszen jól tudta: az oktatás, a médiabeli kioktatás, az ízlés átnevelése a politika folytatása más eszközökkel.
Taktikai okokból fel- és kihasználta a ’68-as generációból jött tanácsadóit. A francia baloldal még bírálgatta a nyugati demokráciát, a kapitalizmust, amelyet fasizmusnak titulált. Mitterrand elnöksége idején azonban végleg elfogadta ezt a gazdasági rendszert, és harmadikutassá vált, hiszen felismerte, hogy a globalizált gazdaság képes feltörni a nemzeti határokat és identitást, a baloldal falra festett ördögét. A multikulti jelszavával a baloldal faképnél hagyta a leépülő munkásosztályt, és más kakukktojásokat rakott a madárfészkekbe. Ezek voltak a nők, a homoszexuálisok, a harmadik világból érkező bevándorlók, akik éjjel-nappal szenvedtek a többségi társadalom rasszizmusától, a fehér családapától, a nemzeti és keresztény szimbólumoktól. A ’68-as nemzedék az ő idejében sajátította ki magának a tudatipart. Nem véletlen, hogy Hollande – Mitterrand hajdani inasa – elnöksége idején a hagyományos család, a szülői tekintély, a gyerekre erőltetett nemi szerep a célkeresztje a liberalizmussal szövetkező baloldali kormánypolitikának. A mitterrandi baloldal szerint már nem a tőkés elnyomás, hanem a polgári kultúra a bajok forrása, amely alól fel kell szabadítani a gondolkodást és a viselkedést. Noha elavult a bűn kategóriája napjaink elemzéseiben, mégis: Mitterrand nagy bűne, hogy meggyőződésével ellentétben, hatalma biztosítása miatt támogatta, melengette azt a siserahadat, amelynek a nyugati életvilágot átértelmező elbeszélési módja ma fegyvertelenné teszi a francia társadalmat az áldozati bárány szerepében tetszelgő bevándorló-honfoglalókkal szemben.
Jellemző volt rá az is, hogy a választási rendszer részleges módosításával a mérsékelt jobbközép nyakára ültette a Nemzeti Frontot és így folytonos védekezésre, önigazolásra kényszerítette politikai ellenfelét. Szimbolikus és valódi reformjai bevezetése közben, két év után, 1983-ban azonban kopogtatott hivatali ajtaján a piaci-befektetői kényszer, és változtatnia kellett gazdaságpolitikáján. Philip Short angol történész Ízelítő a cselszövésből: Francois Mitterrand sokféle élete című könyvében találóan írta: „Tizenhét év, azaz 1965 tele és 1983 nyara között Mitterrand a baloldali retorika hullámain szörfözött. Azután visszatért gyökereihez.” (A vidéki, katolikus, jobboldali és az irodalmon nevelkedő nemzedékhez tartozott – S. K. B.) „Ideológiai öltözékét, amelyet a hatalomba jutásért öltött magára, végre sutba vághatta. Az a ruha nem állt jól rajta. Lelkének fele sajnálta az elvesztett illúziókat, de a másik fele boldog volt, hogy végre megszabadult tőle.”
A szerző arra utal, hogy Mitterrand az 1965-ös elnökválasztáson kihívóként – meglepetésre – második fordulóra kényszerítette nagy elődjét, Charles de Gaulle elnököt. Azt megelőzően, 1964-ben pedig megírta élete legjobb könyvét, A folyamatos államcsíny című pamfletjét a regnáló elnök-tábornokról. Aztán szűkösebb és kétesebb eszközökkel, de 14 évig tartó elnöksége alatt sok vonatkozásban úgy folytatta, mint a megtámadott. De Gaulle tábornok úgy tartotta, hogy a hatalom legnagyobb fegyvere a csend. A beszédnek az ad súlyt, ha a megszólalás ritka, erőteljes, rövid. Ebben is követte őt az elhatalmasodó betegségével küszködő Mitterrand: gesztusaiban, ceremoniálisan még képes volt megjeleníteni a francia grandeurt. A gazdaságilag gyengülő és eladósodó Franciaországot kiterjesztett európai befolyással próbálta galvanizálni. Hitt Európában, de annak is tudatában volt, hogy utódai az elnöki székben legfeljebb „csak” miniszterelnökök lehetnek.
Fent említett önképe az alábbi szimbolikus tettével is illusztrálható. 1990. január 18-án másodszor érkezett hivatalos látogatásra hazánkba. Másnap délután a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében tartott sajtóértekezleten volt mersze diplomáciai bombát robbantani. „Magyarország számára különösen fájdalmasnak” nevezte a nemzeti kisebbség kérdését, mivel az országot, „mindkét világháború után megfosztották területének kétharmadától”. Francia államfő szájából hasonló kijelentés még sohasem hangzott el, szavai világszerte nagy feltűnést keltettek. Az új román kormány felháborodottan tiltakozott, azt állítva, hogy a francia elnök szavai ellentétesek a helsinki záródokumentum határok sérthetetlenségére vonatkozó rendelkezéseivel. Francia részről Hubert Vedrine, az Élysée szóvivője – később francia külügyminiszter – visszautasította a vádaskodást, hiszen az államfő az emberi jogok tiszteletben tartásáról beszélt, és arról, hogy egy kisebbségi státus tenné lehetővé sok fájdalmas probléma békés megoldását a határok megváltoztatása nélkül.
A szerző politológus