Nem indult különösebben sikeresen a négyéves politikai ciklus az ellenzék számára az országgyűlési választások után. 2010 és 2014 után is úgy érezték, hogy reális esélyük lehet még a trendek megfordítására, hittek a külföldi támogatás átütő erejében, hatalmas sajtótámogatásra számíthattak, és volt még valamennyi abból a pénzből, amelyet nyilván teljesen legálisan bespájzoltak a nehezebb időkre. Mellettük állt a demokraták vezette amerikai kormányzat, az összes multinacionális nagyvállalat, a bankok és az unió vezetése.
Úgy tűnt, okkal reménykednek tehát, hiszen elegendő kifizethetetlennek hitt adósságot hagytak a Fideszre és persze az országra.
2012-ben úgy érezték, hogy eljött az ő idejük, már osztogatták is egymás között a kormányzati pozíciókat, az is meg volt beszélve, mikorra kell időzíteniük az utcai rendzavarásokat, amikor is külföldi gazdáik hirtelen visszariadtak attól, hogy megpróbálják megdönteni egy uniós tagország demokratikusan megválasztott kormányát. Ennek oka az a kényelmetlen körülmény volt, hogy a nyugati döntéshozók biztosak voltak benne, hogy a kommunista-liberális provokátorok nem számíthatnak tömegtámogatásra, a kormány azonban igen. A békemenetek megijesztették a liberális agytrösztöket, akik számára már sokadszor bizonyosodott be, hogy magyarországi „testvéreik” butábbak és jellemtelenebbek még náluk is.
Miután a kormányzat, igen elmésen, a nyugati cégekkel fizettette ki a 2014-es választási győzelmének politikai és gazdasági költségeit, pedig az ellenzék megint megígérte a Nyugatnak, hogy simán bukni fog a Fidesz, 2015-ben újra nekirugaszkodhattak annak, hogy „forradalmat” szervezzenek Orbán ellen. A migránsválság azonban elsöpörte ezeket a reményeket, és annyira még a nyugati politikai elit sem volt hülye, hogy egy újabb válság tetőpontján polgárháborút robbantson ki Európa közepén, egy már másodszor kétharmados többséggel megválasztott kormányzat ellen.
Az ellenzéki pártok azonban, nyilván brüsszeli utasításra, teljesen ostoba, vállalhatatlan, követhetetlen és értelmetlen álláspontot képviseltek a migráció, az újkori népvándorlás kérdésében, így folyamatosan teret vesztettek politikailag, annak ellenére, hogy ehhez, szokás szerint, minden külföldi támogatást megkaptak. A bevándorlással kapcsolatos népszavazás, bár nem produkált érvényes eredményt, olyan tömegtámogatottságot mutatott ki a kormány migrációs álláspontja mögött, amelyen talán érdemes lett volna elgondolkoznia az ellenzéki pártoknak.
Nem voltak képesek ezt megtenni sem akkor, sem a választások előtt, sem a választások után. Az ellenzék, a sajtója és értelmisége is teljes egészében azt hiszi, hogy a példátlanul sikeres fideszes propaganda áll az újabb kétharmad mögött. Érdemes lenne elgondolkozniuk azon, különösen a választások utáni szavazói mozgások ismeretében, hogy ez a kampány csak részben volt sikeres. A Fidesz nem igazán kampányolt a gazdasági, pénzügyi sikereivel annyira, mint amennyi figyelmet azok megérdemeltek volna. Az életszínvonal hosszú ideje tartó növekedése, az élet minden területén megnyilvánuló biztonság érzete és az ellenzék folyamatos vereségei, amelyeket most már egyre több, a baloldali nyilvánosságban is vereségként elkönyvelt kommunikációs csata is követ, nemcsak a Jobbik szavazóinak egy részét, hanem baloldalról is egyre több választót gondolkoztat el arról, mennyire is igaz az ellenzéki-liberális sajtó propagandája.
Minden propaganda alapszabálya az, hogy ha hazudsz, legalább ne hidd el a saját hazugságodat. Az ellenzék azonban már lassan tizenkét éve, 2006 óta a saját hatása alatt áll, folyamatosan elhiszi azt, amit napi politikai érdekből összehord. Kovács Lászlóék, a régi kommunista banda mindig pontosan tudta, hogy mikor, mit és miért mond, és volt egy határozott valóságérzékelés a hazudozás mögött. Gyurcsányékra és az SZDSZ-re ez sosem volt jellemző. Az SZDSZ-esek egyedül a számláikra érkező utalásokat érzékelték a valóságból, már létük első pillanatától kezdve, ezért tűntek olyan „korszerűnek” eleinte. Gyurcsány és társai mindig is egy elmekórtani tünetcsoportban éltek, ami az ország óriási balszerencséjére komoly megszólító erővel bírt néhány olyan hónapig, ami pont a 2006-os választások idejére esett. De ez a hazugság- és képzelgéshalmaz 2006 nyara óta már nem működik, és azóta egyetlen percre sem sikerült ezeknek az embereknek újra átvenni a politikai kezdeményezést.
Ehhez képest az összes ellenzéki párt olyan pozícióba manőverezte magát – és azt védelmezi sírásra görbült szájjal –, amelynek csak az az egy jellegzetessége ismerhető fel, hogy ellentétes a kormány álláspontjával. Ma egy politizáló átlagember, sőt egy politikai szakértő sem képes semmiféle pozitív álláspontot, ígéretet, politikai döntéseket társítani az ellenzékhez, csak a mindent tagadás primitív, évtizedes dackorszakának rémisztő igénytelenségét. Alig van olyan ellenzéki propagandista (ők újságírónak hívják magukat) és egyáltalán nincs olyan ellenzéki politikus, aki képes lenne egy politikai problémát függetlenül, a Fidesz és különösen az Orbán Viktor elleni gyűlölettől elvonatkoztatva végiggondolni.
Nincs ellenzéki újságírás és nincs ellenzéki politika, csak folyamatos hisztéria van, azzal a teljesen nevetséges ígérettel felturbózva, hogy nyolc éve egypercnyire vagyunk a „forradalomtól”. Olyan emberek alkotják a magyarországi liberális ellenzéket, akik teljesen komolyan mondják, hogy csak azért indulnak el a választásokon a diktatúrában, hogy megkapják az állami támogatást.
Mindeközben, ahogy ez az 1956-os forradalommal kapcsolatos viselkedésükből kiderül, az akcióképes részeik folyamatosan tolódnak balra, már valahol Kun Béla környékén tanyáznak. Ennek oka az, hogy a magyar baloldal nagy öregjei, akik közül rengeteg vette be magát az egyetemekre, a társadalomtudományokba, ugyanazokat az ostobaságokat tanítják, zömében ugyanazoktól a szerzőktől.
A totális elbutulási folyamatuk végén, amely jól láthatóan már pszichiátriai tünetekkel is társul, a magyar ellenzék két teljesen vesztes csatát is provokált, olyanokat, amelyekhez csak a legszűkebb szavazói bázisukból remélhetnek támogatást. A magyar liberális ellenzék ott tart, hogy már csak azokat képes megszólítani, akik mellette szoktak ülni a pszichiátriai szakrendelés várójában. A kormány hajléktalansággal kapcsolatos intézkedései, valamint a kormányfő családja elleni támadások nem egyszerűen, hanem mélyrehatóan kontraproduktívak, nem egyszerűen ellenszenvessé, hanem egyenesen undorítóvá teszi azokat, akik ezt komolyan gondolják.
A hajléktalanság nemcsak egyedi emberi dráma, hanem maga a szívünkbe hatoló reménytelenség. A liberálisoknak egyéni tragé-
diák tömegéből évtizedek óta sikerül olyan problémát csinálni, amelynek megoldását emberjogi alapon akadályozzák meg éppen a jogvédők. Ez emberek ezreinek haláláért tette felelőssé a liberálisokat, ami önmagában mindent elmond arról, hogy kik ezek és mennyi emberség szorult beléjük.
Demeter Márta exszocialista elnökségi tag, azóta már LMP-társelnök akciója pedig a maga ostobaságában egyszerre tette nevetségessé saját magát, a pártját és mindazokat a liberális propagandakiadványokat, amelyeknek egyszerűen nem akaródzott kihátrálni a nyilvánvaló hazugságból, és azt gátlástalanul, csupán egy kérdőjellel kiegészítve még napokig címlapon tartották. Az ilyesmi nem csupán kommunikációs katasztrófa, nem csupán a hitelességet szélsőségesen erodáló hiba, hanem annál sokkal több. Az ellenzéki sajtó és az ellenzéki politikusok már nem lépnek fel azzal az igénnyel, hogy legalább hír- és tényanyag szempontjából hitelesnek tűnjenek. Ennek nemcsak kommunikációs stratégiából eredő okai vannak, hogy a következő hazugsággal erősítik meg az előzőt, hanem már réges-rég pszichológiaiak is.
Ez az ellenzék teljes egészében feladta már azt az elképzelését, reményét, hogy demokratikus körülmények között valaha is hatalomra kerül. Pszichológiailag nem kötődik már a demokráciához, hiszen abban teljesen reménytelen a helyzete. A teljes, mindenre kiterjedő tagadásba menekültek, nemcsak azt tagadják, hogy a kormányzat szabad választásokon leváltható, hanem azt is, hogy egy új kormányzat felhatalmazásához egyáltalán szükség van választásokra. Amikor többségnek deklarálják magukat, azaz bolsevikoknak, akkor teljes nyíltsággal tagadják meg a demokráciát. De nemcsak annak formális módját, hanem azt is kijelentik, hogy a többség akarata valójában nekik nem számít semmilyen összefüggésben. A saját kisebbségeikre akarnak csak támaszkodni, és kifejezetten úgy képzelik el Magyarország jövőjét, hogy ott minden lehetséges többséget, akár erővel is, felszámolnak. Legyen az etnikai vagy nemi identitás, életforma, ha a többséghez tartozol, akkor ellenség vagy. Mert a létezésed, a politikai döntéseid, az életösztönöd nyilvánvalóan ellenséges lesz a kisebbségekkel.
Az ellenzék szerint a politikai kisebbség, amely egy választáson kisebbségbe szorul, ugyanolyan kisebbség, mint az LMBTQ+ közösség, a hajléktalanok, a romák, a migránsok, tehát védendők. Sőt igazából mindennek róluk kell szólni, kormányozni is nekik kell, hiszen a többség csak elnyomná őket. Nekik ez logika, nekünk pszichiátriai tünet. Meg kell értenünk, kikkel van dolgunk.
Igen, Magyarországon az ellenzék akarja felszámolni a demokráciát.
A szerző szociológus
