Felettébb örömteli a magyar nemzet számára, hogy a parlamenti ellenzék képességeiből, kulturáltságából, jólneveltségéből, általános munkaalkalmasságából semmiféle érvényes következtetés nem vonható le a magyar munkavállalók hasonló tulajdonságaira vonatkozóan. A gazdaság száguldásából megállapítható, hogy a magyar munkavállaló például bizonyosan képes az értő szövegolvasásra, a saját érdekeinek felismerésére, illetve arra, hogy munkahelyi szinten megharcoljon az érdekeiért. Erre képesnek is kell lennie, mert az ellenzéktől és a szakszervezetek egy részétől ebben semmiféle támogatást nem kap, sőt azok inkább akadályozni kívánják a kormányt és az államot, hogy az embereket ebben támogassák.
A legjobb munkavállalói érdekvédelem ugyanis a gazdasági növekedés, a munkaerőhiány, ugyanis a munkaadók ekkor ismerik fel a saját érdekeiket igazán, miszerint a tapasztalt, jól képzett és megbízható munkaerő pótlása nem lehetséges, vagyis meg kell tartani azt. Ez a bérek emelkedését, a munkakörülmények javulását, továbbá a munkaadók rugalmasságának növekedését eredményezi, vagyis egy olyan tanulási folyamatot indít el, amelyre a magyar gazdaság szereplőinek szükségük van.
A rendszerváltozás után a nyugati kapitalisták először a baloldali pártokat és a szakszervezeteket vették meg. Ez volt az egyik alapja a rablóprivatizációnak és annak, hogy a magyar munkavállaló a saját hazájában kiszolgáltatott helyzetbe került, majdnem gyarmati sorban tengődött. A baloldali kormányok folyamatosan defenzívában voltak a tőkésekkel szemben, csak arra voltak képesek, hogy a közvetlen válságokat menedzseljék és a szakszervezetek ellenőrzésével megakadályozzák a munkásellenes politikájuk következményeként kirobbanó nagyobb sztrájkokat.
A szocialistáknak és a baloldalnak általában nincs élményük a „munkabékéről”, arról, amikor a körülmények szerencsés összejátszása következtében a vállalkozó-munkaadó, a munkavállaló-szakszervezet és az állam érdekei egybeesnek, és nem egymás ellenségeiként viselkednek.
A szocialistáknak csak olyan élményeik vannak, hogy ők mint politikusok ki vannak szolgáltatva a nagytőkének, kénytelenek annak gazsulálni, közben hazudozni a munkavállalóknak és becsapni őket. A magyar baloldalnak egyébként is csak olyan kormányzati élményei vannak, hogy éppen válság van, a gazdaság hiába növekszik, mert a „növekedés szerkezete rossz”, a nyugati befektetők, a külföldi bankok állandóan követelőznek, a lakosság meg a sikerpropaganda hatására sem hajlandó jobban élni.
A magyar ellenzék, különösen a baloldali, el sem tud képzelni egy olyan gazdasági és politikai helyzetet, amelyben a szereplők a körülmények ismeretében, egymás érdekeinek figyelembevételével megegyeznek egymással. Számukra teljesen elképzelhetetlen, hogy a jelenlegi magyar kormány egyenrangú félként, sőt sok esetben az erő pozíciójából tárgyalhat a tőketulajdonosokkal és azok menedzsmentjeivel. Felfoghatatlan számukra az a kormányzati erő és felhatalmazás, amelyet Orbán Viktor és a Fidesz megszerzett magának az elmúlt nyolc évben.
Egyszerűen nem érthető számukra egy olyan szituáció, ahol a befektetőnek az az érdeke, hogy Magyarországra jöjjön, mert itt van minőségi munkaerő, biztonság, stabilitás, szavatartó kormány, stabil gazdasági növekedés és vállalkozásbarát környezet.
Az ő élményük erről az, hogy könyörögni kell mindenkinek, aki ide akar jönni, mindent meg kell neki ígérni, különösen azt, hogy a munkások és a szakszervezetek le lesznek rendezve. Ez a különbség a két ország között: a szocialisták Magyarországa egy reménytelen hely, és ők maguk is annak látják; a mi Magyarországunk egy kellemes sziget, amelyet szeretünk, és hiszünk benne, hogy azt is meg lehet javítani, ami még rosszul működik.
A szakszervezeti rendszerünk és a munka világa sajnos épp egy ilyen hely, amely működhetne sokkal jobban is. Az igazi kisvállalkozások munkavállalóinak érdekvédelme nem igazán megoldott, az erős és reprezentatív ágazati és természetesen valódi szakszervezetek hiánya érzékelhető. A magyar munkavállaló nem szakszervezeti aktivistafajta, ha meg az, akkor vagy túl sokat akar, vagy esetleg a klasszikus szocialista szakszervezeti „passzivista” típusnak felel meg inkább.
Azt is meg kell tanulnunk, a közvetlen munkahelyi érdekvédelem hatékonysága függ a legkevésbé a törvényi szabályozástól, az sokkal inkább annak a következménye, hogy az egyes emberek és közösségek mennyire állnak ki egymásért és magukért. Az alkalmatlan menedzsmentért és munkahelyi vezetésért pedig a tulajdonos a felelős.
Csak egy jól működő, fejlődő gazdaságban van arra reális lehetőség, hogy a munkavállalók kivívják az őket megillető jogokat és javadalmazásokat, és megteremtsék a maguk részéről a jó munkahelyi hangulatot, az együttműködés légkörét. Ezt semmiféle törvény, semmiféle állami beavatkozás nem tudja elvégezni helyettük. A munkavállalói érdekképviseletben való részvétel elengedhetetlen része a munkaerőpiacon való sikeres jelenlétnek.
Mindezek miatt különösen fájó, hogy az ellenzék, régi rossz szokása szerint egy fontos társadalmi kérdésben bizonyult képtelennek arra, hogy politikai szereplőként és ne anarchista bandaként működjön. Biztos vagyok abban, hogy rengeteget lehetett volna javítani a munka törvénykönyvén, sőt a konkrét javaslat is tovább cizellálható lett volna. Ehelyett egy teljesen értelmetlen obstrukcióra ment el az ellenzék energiája, és sajnos a miénk is. Nincs jelentősége – és sajnos értelme sem – egy olyan közegben a társadalmi vitának, ahol az ellenérdekelt felek azonnal hadat üzennek, bármi történjen is.
Az ellenzék csak azt a kétes sikert könyvelheti el magának, hogy talán sikerült egy rosszabb törvény létrehozását előmozdítania, mint amilyen az ő közreműködésével lehetett volna. Szegény ellenzéki szavazók, biztos boldogok ettől, habár nem hiszem, hogy értenék, mit is művelnek velük.
A baloldali és különösen a liberális pártok szokták mindig fennen hangoztatni, hogy miféle mucsai ország ez, de bezzeg a fejlett Nyugat! Ha áttekintjük a magyar parlamentarizmus elmúlt huszonnyolc évének történetét, láthatjuk, hogy nemcsak a kormányzati rendszer stabil, hanem a parlamenti képviselet is felülmúlta a nyugati parlamentekét. Ahogy az is nyilvánvaló egyébként, hogy a tüntetéskultúránk és a rendőrségünk viselkedése (egy szomorú kivétellel) is messze felülmúlja a liberálisok és a baloldaliak kedvenc példaképeinek őrjöngéseit. Azonban nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy ezeket a konszenzusokat is kezdi felrúgni az ellenzék. Kétségtelen, az obstrukciónak is van hagyománya nálunk, de ezt ez idáig nem elevenítette fel senki.
Az ellenzék eljutott arra a pontra – valószínűleg már sokkal korábban, csak ez nem volt nyilvánvaló –, hogy lehetetlenség gesztusokat tenni neki, nem lehet már vele tárgyalni. Gyakorlatilag már a parlamentben is kizárólag a vágyott „forradalmuk” előkészítésére törekednek.
Ez nagyon rossz példát mutat a társadalomnak, hiszen a mindennapi életben a konfliktusok élezése totális katasztrófa, ott csak a konszenzus, a megegyezés keresése működik. Ha a politika azt a példát mutatja nap mint nap, hogy nem lehetséges egymás érdekeit figyelembe vevő egyezség, akkor az emberekre is átragad végül ez a hozzáállás. Különösen visszatetsző, de a karácsonyi időszakot is úgy éljük végig, hogy nincs megállás a konfliktusok élezésében, egyetlen percre sem lesz béke. Pedig a mindennapi élet csak a békéről és a nyugalomról szólhat.
A szerző szociológus