A stílus maga az ember, mondta Georges-Louis Leclerc de Buffon gróf 1753-ban akadémiai székfoglalóján. A szombatonként állandósult ellenzéki tüntetésen az egyik transzparensen a már ismert minősíthetetlen szöveg jelent meg: „Orbán ge…i, Áder nyeli”. Az internet szerint Tordai Bence közgazdász-szociológus, politikus, egyetemi oktató, a Párbeszéd Magyarországért párt szóvivője és elnökségi tagja, valamint 2018-tól országgyűlési képviselője. Ez a balliberális entellektüel ekként vette védelmébe a csőcselék hangját: „Szellemes és szórakoztató ez az O1G, van egy közösségteremtő ereje” (Lásd Bayer Zsolt: Az ellenzék közösségteremtő ereje, Magyar Idők, január 19.).
Kérdéseim: hogyan lehet egyetemi oktató egy ilyen bunkó? Melyik egyetem alkalmazza? Miért nincs az egyetemeken etikai bizottság? Ha van, ilyen esetben miért hallgat? Hol van a szólásszabadság határa? Hogyan egyeztethető össze az O1G jelző az emberi méltósággal? Politizálhat-e ilyen aktívan egy egyetemi oktató? Sajnos a balliberális tábor nem ismeri Buffon gróf örök érvényű megállapítását!
De ássunk egy kicsit a dolgok mélyére! A mai balliberális oldal a jakobinus–bolsevik mentalitás szellemi örököse. Ennek a szellemi beállítottságnak négy ismérve van: kizárólagosság, tévedhetetlenség, kompromisszumképtelenség és gyűlölet.
A kizárólagosság azt jelenti, hogy mi vagyunk az élcsapat, és csakis nekünk, balliberálisoknak van a haladáshoz szükséges szellemi muníciónk és az az intelligenciánk, amely a kultúrában a búza és az ocsú szétválasztásához szükséges. Továbbá kizárólag mi, balliberálisok vagyunk hivatottak az ország vezetésére, bárhogy döntsön is erről a nép. Ez az attitűd a szellemi gyökere a mostani „ellenállás” nevű bohózatnak.
A második Orbán-kormány idején a Nobel-díjas osztrák drámaíró, Elfriede Jelinek vezetésével német és osztrák művészek üzenték: szítsatok lázadást az Orbán-kormány ellen! Charles Gati, Hillary Clinton bizalmasa írta akkoriban: „Igenis vannak lehetőségek arra, hogy a kormányt – ha lehet, demokratikusan, ha nem lehet, másképpen – elmozdítsák.” Megjegyzem, hogy a kizárólagosság elve végtelenül antidemokratikus, így minden diktatúra talpkövét képezi.
A tévedhetetlenség fogalma azt jelenti, hogy csakis az igaz és jó, amit mi, balliberálisok hirdetünk. Tévedhetetlenségükbe vetett vak hitük doktriner szemléletmódjukból fakad. Elveiket tértől és időtől függetlenül univerzálisnak vélik. Ezt az attitűdöt kiválóan szemlélteti az úgynevezett washingtoni konszenzus (liberalizáció, dereguláció és privatizáció) ráerőltetése a világ országaira, függetlenül azok gazdasági fejlettségétől. Figyelmeztető jel, hogy a tévedhetetlenség eszméje vezetett a szocialista rendszer bukásához, mivel a dogmatikus alapelveket nem lehetett kritizálni, így gazdaságpolitikai korrekcióra nem volt lehetőség. A balliberálisokkal egyébként lehetetlen szakmai vitát folytatni. Erre legjobb példa az Európai Parlament vitastílusa, ahol a tények semmit sem számítanak.
Kompromisszumképtelenségük azt jelenti, hogy csakis akkor fogadják el a nép döntését a választásokon, ha ők nyernek. Ellenkező esetben csalás történt. Továbbá nincs olyan kormányzati intézkedés, amibe ne kötnének bele, és egyetlen jólétet javító törvényjavaslatot sem szavaznak meg. Politizálási stílusukban Saul Alinsky elveit követik: „Tartsd fenn a nyomást. Ne engedd fel. Folyamatosan próbálj ki új dolgokat, hogy bizonytalanságban tartsd az ellenfelet. Ahogy az ellenfél kiismer egy taktikát, vágd lágyékon valami újjal. Támadj, támadj, támadj minden irányból, sose hagyj esélyt a tántorgó szervezetnek a pihenésre, átcsoportosításra, talpra állásra és a stratégiája újragondolására.” (Radikálisok szabálya, 8. pont.)
A véleménykülönbségek szakmai tisztázása helyett a vitát személyes síkra terelik, a politikai ellenfélre – a bizonyítás terhét nem vállalva – címkét ragasztanak: antidemokrata, nacionalista, populista, rasszista, fasiszta, antiszemita stb. „Embereket támadj, ne intézményeket, mert az emberek sérülékenyebbek, mint az intézmények”. (12. pont.) Saul Alinsky elvein nyugszik a választástól választásig tartó verbális polgárháború, mely már önpusztító méretű. Úgy tűnik, az ellenzéknek Mohács kell. A felvilágosodás klasszikusa, Voltaire még a következőket vallotta: „Nem értek egyet az ön véleményével, de halálomig harcolni fogok azért, hogy önnek módja legyen azt kifejteni.”
Korunk liberálisai már régen sutba dobták ezt az elvet, vélemény- és ízlésterrort vezettek be.
A balliberális oldal politizálási stílusának negyedik meghatározója a gyűlölet, csak meg kell nézni/hallgatni az Európai Parlamentben a belga Guy Verhofstadt képviselőt, hazánkban pedig Gyurcsány Ferenc tébolyult kirohanásait, avagy megnézni Orbán Viktor balliberálisok általi virtuális meglincselését 2013 őszén! Ez a gyűlölködő stílus döbbenetes módon hasonlít a sztálinizmus korára, csak elő kell venni egy Szabad Nép újságot az ötvenes évekből. A szórakoztatóiparban pedig a szereteten alapuló csipkelődő humort felváltotta a gyűlöletből táplálkozó maró gúny (Heti Hetes, Magyar Narancs stb.)
És itt vetődik fel az a kérdés, hogy ez a gyalázkodó, gyűlölködő stílus hogyan egyeztethető össze a liberálisok által trónra emelt emberi méltósággal? A liberálisok uralta hazai közbeszédben eluralkodott az érvek nélküli vagdalkozás, az udvariasságot és a kölcsönös tiszteletet felváltotta a gyűlölködés, az alpári stílus és – hungarikumként – a durva magyarellenesség.
A mi korosztályunk az egyetemeken kötelező tantárgyként tanulta a tudományos szocializmus nevű tantárgyat. A sok marhaság között volt egy időtálló tétel is: a forradalomhoz forradalmi helyzet kell. A mai ellenzék azonban nem tudja ezt. Többnyire ugyanaz a néhány ezer ember vonul ide-oda, tömeges elégedetlenség látszatát keltve.
Kíváncsi vagyok arra, hogy Budapest nyugalmának néhány ezer ember általi szombatonkénti feldúlása, valamint a forgalom megbénítására való törekvése mekkora politikai haszonnal jár majd a májusi európai parlamenti választáson.
Végül, a főpolgármester-választással kapcsolatban azt javaslom, hogy az ígérgető politikusok helyett a választópolgárok a szemüknek higgyenek. Hasonlítsák össze azt, hogy mi épült és fejlődött a liberális Demszky Gábor húsz éve alatt Budapesten és mi az elmúlt nyolc évben. Mi lenne Budapestből, ha a civilnek álcázott hiperaktív tanár, Puzsér Róbert vagy a drogliberalizáció híve, a jogászvégzettségű, liberális Sermer Ádám kerülne a főpolgármesteri székbe a szakember Tarlós István helyett?
A szerző nyugalmazott erdőmérnök