Megválaszolást igénylő, fontos kérdés, hogy mi szüksége volt az egyesített baloldalnak a 7. cikkely elindítására, Magyarország brutális megfenyegetésére az Európai Parlamentben. Azt tudniillik az első perctől kezdve lehetett tudni, hogy a beígért kapitális szankcióknak semmilyen komoly realitásuk nincs. Annyifajta elsöprő többségi, illetve vétó nélküli, abszolút konszenzusos döntést kellene hozniuk az európai uniós legfelső fórumoknak, minden egyes tagállamnak sorozatosan annyira ellenünk kellene fordulnia, aminek a valószínűsége a nullához közelít.
A motiváció mindenekelőtt az, hogy már régóta nyilvánvaló leszámolási komplexusban szenvednek velünk szemben. Annyira kevés sikerélményük volt az áhított megregulázásunkkal kapcsolatban, hogy kiéheztek egy Magyarországot elítélő határozatra. A legkevésbé sem zavarja őket, hogy az üres szidalmakon kívül semmilyen szankcionális következményük nem lesz az újabb magyarellenes kirohanásoknak, áldemokrata őrjöngéseknek, bődületes hazugságoknak. Számukra már csak mentális állapotuk megőrzése, gyűlöletszintjük karbantartása miatt is létszükséglet volt a hisztérikus strasbourgi döntés.
Ne becsüljük le azonban a magyar nemzet mind nyíltabban, harsányabban színt valló ellenségeit, mivel racionális okai is vannak a mostani procedúrának, a 7. cikkely bevetése, meghurcolásunk, jogfosztásunk utáni sóvárgásuknak. Némi madáchi parafrázissal élve az eljárás és az azt erőltető vulgárliberális képviselők célja a küzdés maga, hogy a demokratikusan megválasztott konzervatív magyar kormánynak ne legyen se ideje, se figyelme, se energiája jól kormányozni. A magyar választópolgárok pedig az elkövetkező időszakban folyamatos zaklatásoknak, frusztrációknak legyenek kitéve. Keserüljük meg, hogy nem akarjuk felszámolni a népeket, nemzeteket, mert az öreg kontinens hasznos építőköveinek tekintjük azokat. Másrészt azért is állandó présbe lesznek fogva a magyar emberek, hogy térjenek jobb – helyesebben balabb – belátásra és váltsák le a szovjetizált brüsszeli vezetés által koloncnak, ragadós negatív példának tekintett Orbán-kormányt.
Az púder persze, hogy nem az országot, hanem kizárólag a kormányt kritizálják. Nincs olyan, hogy egy atombombát csak a kormányra dobnak le és nem a népre. De mitől volna akkora atombomba a 7. cikkely, ha annyira nehéz bevetni? Akkor viszont miért dobta be a baloldal – amelybe beleértendők a Jean-Claude Juncker-féle álnéppártiak is – ezt a csorba csodafegyvert, ha inkább bumeráng lehet belőle? Az igazság ott keresendő: lemondtak arról, hogy demokratikus választásokon meg lehessen verni a Fideszt, illetve a hazai jobbközép koalíciót. Így a kabinet megroggyantásával is beérnék. Hogy ne tudjon akkora többséggel választást nyerni, és utána a jól ismert, a világon sok helyütt bevált agresszív tüntetéses, lejáratós módszerekkel meg lehessen buktatni. A hiteltelenítési, rágalmazási akcióknak esett áldozatul a francia polgári jobboldal, most pedig Macedóniában sikerült kizsarolni, hogy balos-szeparatista koalíció alakuljon. Emlékezzünk: idehaza is mindig választás előtt, majd érdekes módon közvetlenül utána lobbantak fel főként a Soros György által vezényelt álcivil szervezetek, liberális zombierők.
Nem veszik tekintetbe a PC-szekták, hogy irgalmatlanul strapabírók lettünk egy másik unió – a szovjet – csizmája alatt mindenfajta permanens támadással szemben. Elérik továbbá, hogy az a magyarországi baloldal, amely mindent egy lapra feltéve megvadult hiénacsordaként küzd saját hazája ellen, a politikatörténet emésztőgödrébe kerül. Akik Guy Verhofstadtéknál, Gianni Pittelláéknál is jobban gyűlölködtek szülőhazájuk ellen, jegyezve a magyarellenes EP-határozatot.