Nem kétséges, hogy sorsdöntő időket élünk. A Willkommenskulturnak, a migránsok befogadása kultúrájának és a kötelező betelepítési kvótáknak további erőltetésével Brüsszel az unió zászlóshajójával, Németországgal együtt a weimarizálódás útjára lépett.
Ez pedig nem más, mint a brüsszeli irányítás és a merkeli akarat diktatúrává válásának spontán folyamata, melynek során korunk legmodernebbnek és legdemokratikusabbnak hitt európai rendszeréből egy elnyomó, totalitárius rezsim jöhet létre. Az unió intézményeinek jogszerűtlen, lopakodó térnyerése, vezetőiknek a migránsválsággal kapcsolatos diktatórikus politizálása előidézte az unió politikai válságát.
Az 1919-ben Weimarban megalakult köztársaság 1933-ban bekövetkezett bukása, amely a nácizmushoz vezetett, a rendszer túlságos toleranciája miatt következhetett be. A mai fogalmaink szerint egy ultraliberális, többpártrendszert garantáló, parlamentáris szisztéma, széles körű szabadságjogokat biztosító rendszer jött létre.
A szabadosság végül is teljes belpolitikai, szociális, szellemi és morális krízishez vezetett. Ezt a helyzetet az elviselhetetlenségig fokozta az 1929–1933 között tomboló gazdasági világválság.
Végül is nem történt más, mint az, hogy a jogállam olyan mereven és rugalmatlanul képviselte alapelveit, hogy ezzel saját elemi érdekeit, biztonságát is figyelmen kívül hagyva veszélybe sodorta azt. A napjainkban tomboló migránsválság időszakában ennek a folyamatnak lehetünk tanúi Brüsszelben és az uniót vezetni akaró államban, Németországban.
A brüsszeli elit és Angela Merkel politikai autizmusukban szellemi alvajárókként a parttalan tolerancia és egyfajta zavart, egyoldalú szolidaritás hagymázas lázálmából kiindulva konzekvensen ragaszkodnak a migránskérdésben egy olyan betelepítési kvótarendszerhez, amely egyrészt kötelező, másrészt nincs felső korlátja.
Eközben teljesen figyelmen kívül hagyták, hogy ezzel tönkreteszik azokat az eredményeket, amelyeket az unió az elmúlt évtizedekben elért és lerombolják mindazt, amiért az uniós polgárok megdolgoztak. Eközben elmulasztották megvédeni a schengeni külső határokat. Eközben hagyták, hogy uniós országokon törvényellenesen migránsok százezrei gázoljanak át. Eközben veszélybe sodorták az unió biztonságát, felelőssé váltak azért, hogy az unió városaiban az asszisztálásukkal beözönlött iszlamista terroristák tucatszámra öltek meg európai polgárokat és migránsok százai becstelenítettek meg lányokat, asszonyokat. Diktatórikus és dogmatikus politizálásukkal egyre inkább eltávolodtak az egyes országok lakosságának véleményétől.
Angela Merkel a német uralkodó politikai elit jelentős részét és a brüsszeli eurokratákat is maga alá gyűrte. Szinte észrevétlenül megszűnt és ma már teljesen hiányzik Németországban, de az uniós intézményekben is a vitatkozás politikai kultúrája.
Zsarnokság alakult ki, amely a Willkommenskultur zsarnoksága és a többi uniós tagállamra történő ráerőltetése révén a migránsok korlátlan kényszerbetelepítésének tervében öltött testet. Merkel, Jean-Claude Juncker és Martin Schulz túlsúlyban lévő erőszakos és brutális narratívájukkal egy zsarnoki attitűddel rendelkező véleménydiktatúrát hoztak létre, amelyet senki nem utasíthat el, vagy ha mégis, akkor számolnia kell az előre beharangozott következményekkel. Azokat, akik nem értenek egyet a dogmáikkal, populistaként vagy iszlámgyűlölőként megbélyegzik, azonban ennek már semmi köze sincs a demokráciához.
Döbbenetes, hogy Merkel hivatalban lévő kancellárként, mint egyszemélyes állami hatóság, egymaga meghozhatott olyan sorsfordító döntést minden jogkövetkezmény nélkül, mint például másfél millió muszlim Németországba történő ellenőrizetlen beengedése.
Nem csoda hát, ha ennek a politikailag vakmerő, de mindenképpen diktatórikus lépésnek a láttán Junckerék vérszemet kaptak és úgy gondolták, ők sem maradhatnak le Merkel mögött, hiszen mégiscsak ők az unió felkent vezetői. Ezért felsorakoztak mögé és a balliberális média által körülrajongott uralkodásuk fénypontjaként, szinte túllicitálva a német kancellár asszonyt, meghirdették a kötelező betelepítési kvóta rendszerét.
Nagy hatalmú elitként az egyedüli helyes véleményhordozók pózában tetszelegve léptek és lépnek fel ma is, az unió politikai kultúráját hegemón módon ők akarják meghatározni. Merkel és Juncker annyira elszakadt a valóságtól, hogy az unió népeit már csak puszta tömegként ismerik, akik az általuk előírt döntéseket alattvalóként kötelesek végrehajtani. Az unió nyugati felének nemzetei – a németekkel az élen – sokáig ellenállás nélkül elfogadták a migránsválság Merkel-féle, rájuk erőltetett megoldását, mert identitásvesztett állapotukban alkalmatlanok voltak arra, hogy érdemben kritizálni tudják azt.
Ugyanis a legtöbb ember számára megtévesztő volt a Willkommenskultur sajátossága, amely arra az emberi gyarlóságra alapozott, melynek értelmében mindenki szeretne a jó ember szerepében tetszelegni, és ez alól Merkel és Junckerék sem kivételek. A brüsszeli elitnek ez az öntömjénezése már eddig is súlyos következményekkel járt egész Európában, és ha tovább haladnak ezen az úton, a jövőben ez csak rosszabb lehet.
Kimutatható és statisztikákkal igazolható, hogy a Willkommenskultur dogmájából fakadó multikulturális modell demográfiailag az európai nemzetek végét, gazdaságilag pedig a jóléti államok hanyatlását eredményezi. Mindezeken túlmenően a multikulturalizmus az egészséges önvédelmi reflexekkel rendelkező európai jobboldal szerint nem békés egymás mellett élést, hanem elkülönülést, paralel társadalmakat és ebből fakadó ellenségeskedést eredményez. Hogyan is lehetséges tehát, hogy a már jelentősen tarkábbá vált társadalmak funkcióképesek maradjanak?
Elvileg abban még a balliberálisok is egyetértenek, hogy a társadalmi integráció egyedüli mércéje csakis az lehet, ha a bevándorlók elismerik az adott állam jogrendjét és törvényeit. Az ország jogrendje közös alapot kell, hogy képezzen a társadalom valamennyi tagja számára. Azonban ennek a jogrendnek mint társadalmi produktumnak kulturális meghatározottsága is van.
Ez a kulturális meghatározottság megjelenik az egyes nemzetek alkotmányaiban, amelyek az adott országok értékrendjének legfontosabb kifejeződései és részei a polgárok kulturális identitásának, lehetővé téve ezzel a társadalmak belső összetartását. Az adott nemzet alkotmánya egyaránt és kivétel nélkül kötelezi az őshonosokat és a bevándorlókat, amelyet a kulturális tradícióktól függetlenül mindenkinek el kell fogadnia.
Aki hozzánk jön, annak nem kell átvennie teljességgel az alaptörvényünk által meghatározott irányadó kultúrát, de elfogadása által tiszteletben kell tartania azt. Ezzel szemben a hívő muzulmánok számára az élet minden területét a Korán határozza meg, mindent a Koránnal igazolnak. Arra törekszenek, hogy a befogadó országot iszlám társadalommá alakítsák át, kikényszerítve, hogy az alkalmazkodjék szokásaikhoz, ami számunkra teljességgel elfogadhatatlan.
Egyet kell értenünk Orbán Viktorral, amikor azt mondja, hogy a magyar alaptörvény alkotmányos identitásunkat is megjeleníti. Orbán a magyar alkotmányos identitás elemei közé sorolta többek között a nyelv és a kultúra védelmét, a közösségelvűséget és a kereszténység nemzetmegtartó erejének deklarálását. Az alaptörvényünk által meghatározott kulturális identitás egyben kötelező értékorientációs és viselkedési mérce az ország valamennyi lakosa számára, származásától függetlenül.
Ezért van történelmi jelentősége a jelenlegi alaptörvény-módosításnak, mert az egyértelműen kimondja majd, hogy a nemzet alkotmányos identitásának védelme érdekében Magyarországra idegen népességet nem lehet betelepíteni. Természetesen egyedi kérelmek alapján és a magyar parlament által meghatározott jogszabályi keretek között mindenki számára nyitva áll a lehetőség.
Mivel az uniós jog alacsonyabb szinten áll, mint a tagországok alkotmányos identitása, ezért az unió nem hozhat ezt felülíró döntéseket.
A szerző jogász