Az 1951-től számítva immáron 13. osztrák államfő megválasztása a politikai életet egy egész éven át tartó kampányüzemmódba kapcsolta. Április 24-én hat jelölt közül 35,1 százalékkal a Szabadságpárt (FPÖ) jelöltje, Norbert Hofer került ki győztesen, a Zöldek jelöltje, Alexander van der Bellen 21,3 százalékkal csak a második helyen végzett. A második köztársaság hetven évéből mintegy ötven éven át uralkodó nagykoalíciónak időről időre sikerült a lakosság háromnegyedét maga mögött felsorakoztatni, ám ez alkalommal a nagykoalíciós jelöltekre együttesen leadott szavazatok nem sokkal haladták meg a 22 százalékot.
Ez a politikai eredmény világos jelzés volt, hogy az osztrák társadalom a reformokban megmerevedett és egyetlen hatalmi kartellként működő nagykoalíciós együttműködéstől megvonta a támogatást és elutasította azt a konkordancia-demokráciának nevezett gyakorlatot, amely a verseny és a többség helyett inkább a politikai alkuknak és kompromisszumoknak, valamint az állami hivatalok elosztásán alapuló arányossági (Proporz) rendszernek adott elsőbbséget. Végül az elnökválasztás döntő fordulójának időpontja december 4-re esett. A levélben is feladott szavazatokkal együtt Alexander van der Bellen 7,6 százalékos különbséggel, a szavazatok 53,8 százalékával (+3,4) világos többségre tett szert Norbert Hoferrel szemben, aki a szavazatok 46,2 (–3,4) százalékát szerezte meg.
Van der Bellen képesnek bizonyult arra, hogy egykori politikai pártja, a Zöldek választási potenciálját meghaladó támogatottságot biztosítson magának, annak köszönhetően, hogy mozgósítani tudott sok olyan választót is, akik a májusi választáson még otthon maradtak. Van der Bellen elsősorban a nőknél, a fiataloknál és az egyetemi végzettséggel rendelkezőknél, míg Hofer főleg a férfiak és a munkások körében aratott sikert. Azok a várakozások nem igazolódtak, hogy a csaknem egy évig tartó választási kampány a választói aktivitás csökkenéséhez vezet, mivel a választási részvétel aránya a második, májusi forduló 72,5 százalékához képest 74 százalékra emelkedett.
A vereség ellenére a Szabadságpárt történelmi rekordnak számító eredményt ért el. Van der Bellen az uniót fenyegető számos bizonytalanság között meggyőzőbb proeurópai álláspontot képviselt, és ezzel kielégíthette egyes választói csoportok növekvő biztonságigényét, míg Hofer választói értékelésében az uniós politika differenciáltabb kritikája ellenére is meghatározóbbnak bizonyult az a korábbi radikálisabb euroszkeptikus megközelítés, amelyet Van der Bellen a maga javára tudott fordítani. A pártok közötti különbségek ellenére az FPÖ-nek a többi nyugat-európai jobboldali-populista párttal kialakult kapcsolata sem hatott támogatólag. Elég csupán Nigel Farage kijelentésére utalni, aki Hofer álláspontjával szemben Nagy-Britannia után Ausztriát nevezte meg a következő államnak, amelyik kilép az unióból.
Ezen felül az utolsó, országosan is közvetített vitákban Hofer meglehetősen személyeskedő, agresszív stílusa sok váltó választót elijeszthetett. Hofer a nagyvárosokban nem, míg Van der Bellen a korábbiakhoz képest tudott javítani az esélyein a vidéki körzetekben (Tirol, Vorarlberg, Alsó-Ausztria), ahol az első fordulóban Hoferral szemben még jelentős hátrányban volt. Fontos arra is rámutatni, hogy az FPÖ történelme legjobb eredményét elsősorban azokban a szegényebb tartományokban érte el (Stájerország, Burgenland, Karintia), ahol az elégedetlen választók korábban többségükben a baloldali pártokra adták szavazatukat. Ez a jelenség számos más országban, így Németországban is megfigyelhető: a leszakadó rétegek a korábbi hagyományos baloldali pártok helyett mind nagyobb mértékben a jobboldali-populista pártokat választják.
A két jelölt álláspontja elsősorban az Európa-politika és a menekültpolitika területén mutatott éles különbséget. Van der Bellen választási kampányában hangsúlyozta, hogy Hofer megválasztása az exportirányultságú Ausztriának a Nyugattól történő elfordulásához, az unióból való kilépéséhez, az Öxithez – ezzel pedig olyan nagy gazdasági károkhoz, mint a munkanélküliség további növekedése – vezetne. Hofer ugyanakkor nem rejtette véka alá, hogy elnöksége esetében Ausztria uniós tagsága mellett politikájában a közép-európai és balkáni országok egyfajta regionális ellensúlyként felértékelődhetnének, és ennek Prágában és Belgrádban tett látogatásával is nyomatékot adott. Bellen ezt a politikát „közép-európai különútként” értékelte, amely a második köztársaság nyugati kötődéseinek a meglazulását jelentené, és ezzel újra előidézné az első köztársaság szövetség nélküli állapotát, amely elkerülhetetlenül annak drámai hanyatlásához vezetett. Az unió elmélyítése és az európai egyesült államok eszméje mellett kiálló Van der Bellennel szemben az FPÖ-t középjobb erőként definiáló Hofer a kampányban és már azt megelőzően is hangsúlyozta, hogy a szubszidiaritás elvén alapuló nemzetek Európájában hisz, és nem kíván kilépni az unióból. Hofer a svájci mintára hivatkozott, és az unióról szóló referendumot is csak abban az esetben tartaná időszerűnek, ha az integráció új szerződésekkel a szövetségi állam centralizáló útjára lépne, és ha Törökország felvételére sor kerülne.
Van der Bellennel szemben a menekültpolitika területén Hofer rendszeresen Merkel bírálatával tűnt ki, és hangsúlyozta, hogy államfői tisztsége esetében csak akkor élne a kormány elbocsátási jogával, ha megismétlődne a 2015. őszi menekültpolitika gyakorlata. Ám ez aligha történhet meg, mivel a Werner Faymann kancellárt követő új nagykoalíció a menekültpolitikában 180 fokos fordulatot hajtott végre és mindent elkövetett annak érdekében, hogy a menekültpolitika ne váljon a szabadságpárti jelöltnek kedvező kampánytémává.
Az osztrák államfőnek erős a legitimációja, mivel hat évre Ausztria minden 16 évet betöltött polgára közvetlenül választhatja meg. Nyilvánvaló, hogy Van der Bellen az utolsó nagykoalíciós elnök, Heinz Fischer hagyományainak folytatója lesz és nem fog élni az osztrák alkotmánynak azzal az 1929-ből származó felhatalmazásával, amely a mindenkori köztársasági elnök számára lehetővé teszi a kormány elbocsátását és a parlament feloszlatását. Az alkotmánynak ezt az autokratikusnak tekinthető elemét a második köztársaság egymást követő néppárti és szociáldemokrata államfői sohasem alkalmazták és tevékenységüket elsősorban az állam jegyzőjének szerepére korlátozták. Ezért sokan egy jogi és egy reális alkotmány kettősségéről beszéltek. Hofer a választási kampányban az ORF2 által közvetített vitában maga is kizárta azt a lehetőséget, hogy csak azért menessze a kormányt, hogy feloszlathassa a parlamentet. Hofer szerint a kormány elbocsátására csak akkor kerülhetne sor, ha az osztrák kormány tartósan az ország érdekei ellen cselekedne és megsértené az alkotmányt. Hofer arra is rámutatott, hogy előzetesen mindent megtenne annak érdekében, hogy ilyen lépés elkerülhető legyen, de egyúttal azt is leszögezte, hogy ellenezne minden olyan lépést, amely megnyirbálná az államelnök funkcióját. Mindez jól illusztrálja, hogy Ausztriában az alkotmányértelmezés és alkotmánygyakorlat kérdésében mennyire eltérő álláspontok vannak.
Van der Bellen álláspontja is vitatható, miszerint a legközelebbi parlamenti választásokon nem lenne hajlandó az euroszkeptikusnak tartott Szabadságpárt győztes jelöltjét beiktatni a kancellári hivatalba, még akkor sem, ha számára a szükséges parlamenti többség is rendelkezésre állna. Valójában a kinevezés joga közvetlenül a parlamenti többségen, és nem az államfő döntésén alapul. Ha Van der Bellen így cselekedne, úgy ez az álláspont egy alkotmányválság kiindulópontjává válhatna. A politikák természetesen változhatnak és változnak is: maguk a szociáldemokraták is felfüggesztették, ha nem feladták azt a politikájukat, amely Franz Vranitzky kancellársága óta az Osztrák Szabadságpárt kirekesztésén alapult.
Májusban az osztrákok az elnökválasztás első fordulójában a nagykoalíciós rendszer, a rendszerpártok szövetségének leváltása mellett döntöttek, ám az elődje politikáját folytatni szándékozó Van der Bellen elnöksége alatt 2018-ig, tehát a következő parlamenti választásig fennmaradhat az új elnököt támogató és a szociáldemokrata Christian Kern által vezetett nagykoalíció. Ám ezzel együtt azt sem lehet kizárni, hogy a szociáldemokrata SPÖ és a konzervatív ÖVP együttműködési tartalékainak kimerülésével még 2018 előtt előrehozott parlamenti választásokra kerül sor. Ausztriában az Osztrák Szabadságpárt továbbra is a legerősebb párt, sőt a nagykoalíció feltételei között még tovább növelheti társadalmi bázisát, különösen akkor, ha a protest szavazók mellett jobban a politikai közép csoportjai felé irányítja a figyelmét. 2018-ban a parlamenti választások után számos koalíciós lehetőség kínálkozik. Az egyik opció a nagykoalíciós pártoknak a Zöldekkel kibővülő, többségképes koalíciója, amely lényegében a nagykoalíciós szisztéma egyfajta meghosszabbítása lenne. Egy második vagy harmadik opció a két nagy párt bármelyikének koalíciója lehetne a Szabadságpárttal. Ez a választás a második köztársaság történetében nem lenne precedens nélküli. Tartományi szinten az FPÖ Burgenlandban és Felső-Ausztriában már most is együtt kormányoz az SPÖ-vel és az ÖVP-vel.
Az osztrák elnökválasztás eredményét aligha lehet úgy értékelni, mint amely feltartóztatta azt a nemzetközi trendet, amely a hagyományos elittel szemben a populista-jobboldali pártok térnyerését bizonyítja. A Boden- és Fertő tó között ugyan a dominó állva maradt, ám az osztrák választások napján Matteo Renzi a maga által kezdeményezett népszavazáson vereséget szenvedett, és ezzel megnyílt az út az Öt Csillag és a Lega Nord populista pártok számára az előrehozott választások előtt. Az olasz politika jövője nehezen látható előre, ahogy a számos nyugat-európai országban 2017-ben tartandó választások eredménye sem.
A szerző egyetemi tanár