A filmet azóta is a világ legjobb propagandafilmjeként tartják számon a filmtörténészek. A mű valóban lenyűgöző képsorai, az alacsony szögből fényképező kamerák mitikus megjelenést adtak a gyűlésen felszólaló pártvezéreknek és elsősorban Hitlernek, de különös módon – és nyilvánvalóan a rendező szándékai ellenére – ezek a beállítások már itt-ott felvillantották a Harmadik Birodalom sötét arcát. Riefensthal később nagy árat fizetett mindezért.
A háború után házi őrizetben tartották, és filmet többé nem készíthetett. A vád az volt ellene, hogy filmjeiben a német faj felsőbbrendűségét, az übermensch eszmeiségét hirdette. Az übermensch kifejezést még a XIX. század egyik legnagyobb filozófusa, Nietzsche használta írásaiban, habár a szó megalkotása Goethétől származik. Ámde a német filozófusnál ez nem egy felsőbbrendű lényt jelentett, és különösen nem a szó faji értelmében, hanem olyan valakit, aki képes megzabolázni vágyait, és elfogadván az élet sötét oldalát, arra törekszik, hogy kreativitással érje el céljait, ezzel különböztetve meg önmagát a többi egyedtől. Sajnálatos módon a náci ideológia az eredeti filozófiatörténeti részt kitörölte, ezért a köztudatban csak az übermensch kifejezés faji értelmezése maradt fenn.
A hírhedt felvonulási teret, amely tizenhárom futballpálya nagyságú, és másfél kilométer hosszúságú út vág át éppen a közepén, lassan belepte a történelem pora. Ma már csak a még mindig monumentálisnak tűnő Zeppelin tribün emelkedik ki a romok közül, ahol annak idején a führer tartotta beszédeit. Manapság azonban új szelek fújnak a Harmadik Birodalom eme romhalmaza körül; a minap a városi tanács tett egy javaslatot, miszerint valamilyen szinten helyre kellene hozni ezt a behemót területet. Azonnal kitört a botrány, mert a liberálisok ismét azzal vádolták a polgármestert, hogy burkoltan ugyan, de meg akarja óvni ezt a jelenleg nagyon nagy értékű területet a nácik emlékének.
A felvonulási tér azonban akarva-akaratlanul elvitathatatlan része a német történelemnek. A háború után az amerikai hadsereg ellenőrzése alá került az egész komplexum, de sokat nem tudtak vele kezdeni, a katonákat gyakorlatoztatták a téren. Később, a hatvanas években Billy Graham amerikai evangélista lelkész tartott itt lelkes beszédeket, majd a hetvenes években számos rockkoncert színhelye lett. Itt járt például még 1978-ban a Santana, a The Who, majd Bob Dylan, aki nem állta meg, hogy ne játssza el legendás számát, a Masters of Wart, fanyarul megjegyezvén, hogy ennél jobb helyet ehhez a dalhoz nem is választhatott volna. De ahogy teltek az évek, a tér üressé és elhagyottá vált, és most távolról úgy néz ki, mintha valamiféle űrlényeknek szolgálna kifutópályául. A nürnbergi városatyák kezdeményezése sokak szemében városrendezési szempontból jó döntés volt, de a németekbe már generációk óta betáplált bűntudat miatt az egész ügy visszájára fordult. „Nem áldozhatunk egy fillért sem náci emlékművekre!” – harsogta valaki egy nyilvános lakossági fórumon. Erre az egyik városi tanácsos azt válaszolta, azt sem tehetik meg, hogy az ókori Róma szokása szerint felszántják és sóval behintik a területet. A német baloldali értelmiség egy része azt hangoztatja, hogy bármilyen jellegű felújítás csak olajat öntene a tűzre, mert biztatást adna azoknak a szélsőjobboldali erőknek, amelyek még mindig a Harmadik Birodalom kultuszát terjesztik, ez pedig a mai bevándorlóproblémát tekintetbe véve súlyos etnikai konfliktusokat okozhatna.
És immár ismét helyben vagyunk. Németország ma számos problémával küszködik, a bevándorlók áradata, a Volkswagen-botrányok a lassuló gazdasággal, sőt egy belpolitikailag igencsak meggyengült kancellárral, aki jelenleg Európa tényleges vezetője is egyben. Ami most a legkevésbé kell nekik, az a náci múlt bármilyen szintű megjelenése. Angela Merkel betegesen irtózik attól, hogy bármilyen szubkultúrával konfrontálódjon, és mereven elutasította a nürnbergi polgármester kezdeményezését, habár szövetségi szinten nem sokat tehet ellene. Volt olyan ötlet is, hogy mivel itt egy óriási területről van szó, esetleg menekülttáborokat is építhetnének a helyszínen, de ezt a többség szintén elvetette, habár az lett volna a sors különleges iróniája, ha azt a helyet, ahol az SS parádézott egykoron, most afganisztáni menekültek birtokolnák. Így a karbantartás egyelőre nem kezdődött el – a felújítás szót meg sem volt szabad említeni –, és a tér továbbra is olyan, mint eddig: hatalmas, néma, elhagyatott, és saját történelme súlyától roskadozik.
A német társadalomba generációkon át azt sulykolták, hogy apáik és dédapáik bűneiért a következő generációk is felelősséggel tartoznak. Ezen a kollektív bűntudaton úgy próbáltak enyhíteni, hogy meghirdették a teljes tolerancia és multikultúra elvét, országuk kapuit szélesre tárták, először a volt Jugoszláviából érkezett vendégmunkások, majd a törökök százezrei előtt. De a vezekléshez még ez sem volt elég. Az amerikai író-történész, Daniel Goldhagen egyik írásában nem kevesebbet állított, mint hogy a fasizmus eszméje genetikailag van kódolva a német tudatalattiban. Ez nyilván erős szerzői túlzás, de nem változtat azon a tényen, hogy újabb és újabb muzulmán tíz- és százezrek várakoznak bebocsátásra a német földi paradicsomba.
Megtehetik-e vajon Goethe utódai, hogy lezárják határaikat, hogy ezáltal ismét elítélje őket a történelem, vagy ha nem zárják le, akkor országuk – és egyúttal Európa – végzete is megpecsételődik? Mindkét esetben Németországé a történelmi felelősség, azonban a máig ható kollektív bűntudat egyszerűen nem lehet Európa létének vagy nemlétének záloga. Ki kell végre mondani, hogy közös túlélésünknek csak egyetlen garanciája van: védenünk kell, ami a miénk, az pedig a nyugati civilizáció és a kereszténység.
A szerző politológus