A baloldali politika és sajtó már megint kimutatta a foga fehérjét. Ezúttal Arany János születésének kétszázadik évfordulóját vették semmibe, és hallgattak róla, mint a sír. A tömegtájékoztatásban március 2-án, csütörtökön egyedül a Népszavának jutott eszébe a megemlékezés, ha az ilyesmit egyáltalán annak lehet nevezni. A legeldugottabb helyen, a naptár rovatban, az ezen a napon születtek címszó alatt, tízsoros, lelketlen felsorolással intézték el a kötelező gyakorlatot, amelyben az ünnepelt nevét is nehéz volt megtalálni. A többi néma csend. Két nappal később, a lap Szép Szónak csúfolt irodalmi mellékletében olyan íróóriások feszítettek, mint Aczél Endre és Lévai Katalin…
Az ATV eleve idegen testként veti ki magából a nemzeti kultúrát, ennek megfelelően ott Arany János neve még soha nem hangzott el, és soha nem is fog elhangzani. Persze az éhező gyerekek, a diktatúra elől külföldre menekülő fiatalok, az éhhalál szélén tengődő öregek egyre növekvő számáról, az úszó-világbajnokság egekbe szökő költségeiről, a 2024-es olimpia megrendezésének katasztrofális következményeiről, a paksi atomerőmű veszélyeiről, a korrupciós indexről, a megkínzott migránsokról könnyebb felelőtlenül halandzsálni, hamis statisztikákkal dobálózni, ellenőrizhetetlen és ellenőrizetlen téveszméket terjeszteni, mint igaz szóval szólni a nemzet halhatatlan költőjéről, és az ő szellemében „ember lenni mindég, minden körülményben.”
Ez a kategorikus imperatívusz túl sok, a jövő évi választási kampányba bőven belenyúló Arany-emlékév pedig elviselhetetlenül hosszú lenne az olyan fő szemfényvesztőknek is, mint mondjuk egy Hadházy, egy Korózs, egy Kunhalmi, egy Gyurcsány, akik iskoláskoruk óta négyen együtt sem olvastak egy sor Aranyt, aranyat legfeljebb Gyurcsány szokott olvasni, amikor éppen felmarkolja az aktuális osztalékot.
Persze ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen téveszmék nemcsak a politikában terjedhetnek. Egy ilyen meggondolatlan gondolat nemrég éppen Arany Jánossal kapcsolatban ütötte fel a fejét, aztán az évforduló ünnepi sodrásában feltartóztathatatlanul harapózott tovább. Valószínűleg kevesebben figyeltek fel rá, mint a csirke far-hát áfájának további csökkentését követelő harcos kirohanásokra, és bevenni sem vették be olyan sokan, mint az olimpia-ellenes maszlagot, de az Arany János iránti, most különösen köteles tiszteletből mégsem szabad szó nélkül elmenni mellette.
Fűzfa Balázs, a Nyugat-magyarországi Egyetem docense két évvel ezelőtt egy szakmai konferencián előadásában azt fejtegette, hogy Arany páratlan nyelvteremtő zsenijének titka többek között a szabálytalan grammatikai formák tudatos alkalmazásában rejlik. Ez egyébként így igaz, és szinte axiómának számít az irodalomtörténetben. Szórendi szabálytalanság tekintetében elég A walesi bárdok két sorát idézni: Ötszáz, bizony, dalolva ment // Lángsírba walesi bárd – ahol a stilisztikai hatás fokozására éppen a két legösszetartozóbb szó, a számnév és a főnév kerül a legtávolabbra egymástól. Az előadás végén azonban jöttek a példák, amelyek között az előadó a szabálytalan szóhasználat illusztrálására a szintén A walesi bárdokban előforduló és a magyar nyelvben állítólag nem létező tereh alakot idézte. (Sürgő csoport, száz szolga hord, // Hogy nézni is tereh).
A konferencián magam is rész vettem, és az előadást követően Oláh Jánossal, a Magyar Napló főszerkesztőjével együtt annak a véleményünknek adtunk hangot, hogy ahol mi felnőttünk – egyébként az ország két különböző pontján –, ott bizony a tere’ nagyon is elevenen létezett, természetesen teher jelentésben. Sajnos az előadó addigra régen eltűnt, mint aki jól végezte dolgát, és vele együtt a tereh is feledésbe merült.
Ám most, február végén váratlanul mindketten ismét felbukkantak. Ugyanis Fűzfa Balázs az Arany-bicentenárium alkalmából a jelek szerint országjáró körútra indult. Legutóbb éppen Pápán és Veszprémben járt. És mit tesz isten, a helyi lapok, elég ügyetlen interpretálásban, a következő részt emelték ki előadásából: „Az előadó szerint Arany János, a legnagyobb magyar nyelvművészként, szövegeiben grammatikai hibákat követett el, azonban ezek poétikailag érvényessé tették verseit. Például A walesi bárdokban a nem létező »tereh« szó szerepel, de Arany a szövegösszefüggést úgy teremtette meg, hogy mindenki számára világos a valódi jelentés, a teher.”
Ezek után már végére kellett járni a dolognak. A végére is jártam, és kiderült, hogy Fűzfa Balázs külön könyvet szentelt a témának, Arany János, a „nyelvrontó” címen, amelyet a Savaria University Press adott ki 2014-ben. A könyvben felhalmozott nagy ismeretanyag még kirívóbbá tette azt a tévedéssorozatot, amelybe a szerző, ellentétben a fent említett politikusokkal, remélhetőleg nem szándékosan, hanem valamilyen szakmai melléfogásból gabalyodott, és gabalyított bele sok gyanútlan irodalombarátot is. Tévedni pedig emberi dolog, csak a tévedésben megmaradni ostobaság. Éppen ezért az alábbi sorokat nem kioktatásnak, hanem figyelemfelkeltésnek szánom egy közös ügy, Arany János öröksége érdekében.
Tisztelt docens úr! Oláh János, a kiváló író és lapszerkesztő a nyáron meghalt, én azonban még élek. Így hát vegyük át még egyszer, amit számomra ismeretlen okból kettőnktől ott nem volt alkalma meghallgatni! Merő képtelenség a tereh alakot nem létezőnek mondani. Éppen ellenkezőleg, ez a változat annyira létező, hogy ez volt az eredeti, amelyből egyszerű hangátvetéssel alakult ki a ma használatos teher szavunk.
A szó végén nehezen ejthető h egyszerűen helyet cserélt az r-rel. A ragozott, képzett formákban vissza is áll a két hang eredeti sorrendje, elől az r, utána a h: terhet, terhes, terhel. A tere, terü formákat a magyar nyelvterület több részén, így Nagyszalontán és környékén ma is használják, és használták Arany János korában is. Az ügyben hevenyészett közvélemény-kutatást végeztem közvetlen környezetemben.
A nem éppen reprezentatív felmérés eredménye szerint minden megkérdezett ismerte a szó jelentését. A tereh forma az írott nyelvben meghonosodása óta létezett, mint például A walesi bárdok születése előtt ötven évvel Csokonai Az öregkor című versében: Hogy könnyű tereh az, melyet bár végtére, // Múló élteteknek a természet mére. Kívánom, hogy a tereh szó terhétől megszabadulva a jóformán még teljes egészében előttünk álló emlékév minél több ember számára tárja fel nemzeti kultúránknak azt a kimeríthetetlen kincsét, amelyet Arany Jánosnak hívnak.
A Hadházyknak, Korózsoknak, Kunhalmiknak, Gyurcsányoknak pedig kis adagokban, minden napra egy Arany-sort javaslok. Talán tanulnak belőle. Tisztességet és magyar nyelvet egyaránt. Rájuk férne. Kunhalmi Ágnes például a minap így beszélt egy tévéinterjúban: „a férfiek…”. Arany János bizonyára megfordult Kerepesi úti sírjában. Szóval minden napra egy Arany-sor. Egyet már idéztem nekik, elsőnek vegyék hozzá a párját: Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, // Ember lenni mindég, minden körülményben.
Próbálják meg. Nem lesz nekik könnyű. Se verset tanulni, se ember lenni.
De hátha mégis…
A szerző író, műfordító