Annak ellenére így van ez, hogy az elnökjelöltségért folyó republikánus és demokrata előválasztások már javában zajlanak. Sőt úgy tűnik, valójában az előválasztások küzdelmeit is tematizálja. A hazai és európai szemlélőkben joggal fogalmazódik meg a kérdés, vajon hogyan tehet szert ekkora közéleti jelentőségre egyetlen bíró hagyatéka.
Kétség sem férhet ahhoz, hogy a válasz egy részét nem más, mint éppen maga Antonin Scalia rendkívüli személyisége és három évtizedet felölelő legfelső bírósági munkássága adja. Nagyon hasonlóan egykori felkarolójához, Ronald Reagan elnökhöz, Antonin Scaliának is határozott elképzelése volt Amerikáról, amelyet szókimondó véleményeiben és a tárgyalások során elhangzó nyilatkozataiban nem is rejtett soha véka alá. És csakúgy mint egykoron Reagan elnök, ő is kivette részét az amerikai konzervatív gondolkodás felfrissítéséből és népszerűségének növeléséből. Biztosította ugyanis, hogy sajátos humorán, szemléletes, olykor meghökkentő hasonlatain és energikus előadásmódján keresztül magukkal ragadó üzenetei mindenkihez eljuthassanak. Az Obamacare néven elhíresült kötelező univerzális egészségbiztosítás legfelső bírósági vitája során például a túlzott állami beavatkozás veszélyeire figyelmeztetve úgy fakadt ki, hogy hasonló érvek mentén a kormányzat akár arra is kötelezhetné az amerikai lakosságot, hogy brokkolit vásároljon és fogyasszon. Obama elnök egyik legfontosabb reformjára így ragadt aztán a „brokkolis” jelző. Antonin Scalia valódi jelentősége azonban intellektuális nagyságában és erejében rejlik. Az amerikai konzervatív gondolkodást meghatározta az úgynevezett originalista alkotmány- és textualista törvényértelmezése, miszerint a szabadságjogoknak olyan értelmet lehet csak adni, amelyért az alapító atyák egykoron megalkották őket, vagyis amit egykoron jelentettek az alkotmány szavai. Ebből fakadó legfontosabb következtetése szerint a társadalom szabályainak fejlődése nem az alkotmányon és az alkotmányos jogok bővítésén, hanem a demokratikus törvényhozáson keresztül lehetséges. Mint mondja, a társadalom nem az alkotmányon keresztül változik, az alkotmány nem arra való, hogy felgyorsítsa, hanem éppen ellenkezőleg, arra, hogy csillapítsa a változások ütemét. Mindez élesen szemben áll a liberális bírák által vallott úgynevezett élő alkotmány elméletével, amely szerint a szabadságjogokat mindig az aktuális társadalmi viszonyok szerint kell alakítani, vagyis szavai azt jelentik, amit a jelenkor embere szeretne, hogy jelentsen.
Antonin Scalia élete végéig hűen kitartott az originalista gondolatvilág mellett, és ezt a meggyőződését mindig igyekezett egy-egy ügy megítélésénél szerepet játszó további szempontok elé helyezve érvényesíteni. Így előadó bíróként az ő nevéhez fűződik az amerikaiak fegyverviselési jogának elismerése, amelynek forrását, a régi időket visszaidézve, a központi hatalommal szembeni egyéni szabadság megőrzésének zálogával, később pedig szimbólumával azonosította. De az ő nevéhez is köthető annak elismerése, hogy a zászló elégetése, még ha amerikai is, a véleményeket védő első alkotmánykiegészítés oltalma alatt áll, és ezért nem büntethető. Ezzel összefüggésben is mondta, hogy a következetes bírónak bele kell törődnie abba, hogy nem mindig nyeri el személyes tetszését az a következtetés, amelyre munkája során jut. Ha pedig mindig neki tetsző végeredményre jut, akkor valamit rosszul csinál. Hevesen tiltakozott újabb és újabb jogok, mint például az abortusz vagy az azonos neműek házassághoz való jogának elismerésével szemben. Ugyanakkor még a terrorizmus elleni országos küzdelem során is kiállt az amerikai alkotmánykiegészítésekben részletesen szabályozott gyanúsítotti és büntetőeljárási jogok mellett.
Antonin Scalia e szigorú következetességével vált talán minden idők leginkább megosztó személyiségű bírójává: ezrek emelték fel szavukat ellene, de ezrek tették magukévá eredeti gondolatait. Felfogásával vitába lehet szállni, de jelentőségét tagadni aligha lehet. Az ideológiák terén az egyik legnagyobb ellenfelének számító Obama elnök nyilatkozott róla akként, hogy a modern amerikai jogélet kimagasló alakja, akinek három évtizedes bírói munkásságán és tanításán amerikai jogászgenerációk nőttek fel.
Fiatal kora ellenére az Egyesült Államok azon kevés országok egyike, amelyekben évszázados hagyománynak örvendhet és így viszonylag tiszta formájában érvényesül a hatalmi ágak elválasztásának elve. A szerepek közül a legfelső bíróságra a jog végső értelmezésének feladata hárul. E szerepkör azonban igencsak bőven értelmezhető, mint azt a Kalifornia korábbi kormányzójából 1953-ban a legfelsőbb bíróság elnökévé avanzsált Earl Warren be is bizonyította. Bíróságát hűen jellemzi a The New York Times 1967-es tudósítása, amely felkiáltásszerű kérdéssel kezdődött: hol lenne Amerika Earl Warren nélkül? Majd büszke magyarázatként hozzátette, hogy bíróságának működése olyan társadalmi és politikai változásokat indukált, amelyekre még amerikai elnökök sem voltak képesek. Warren, megőrizve politikusi szemléletét, forradalmasította a bíróság szerepkörét, amely vezetése alatt szinte harmadik hatalmi centrummá nőtte ki magát, és egy sor liberális irányultságú döntést hozott a szegregáció felszámolása és új jogok elismerése, a meglévők kibővítése, valamint az egyház és az állam elválasztása terén. A Warren-bíróságot ugyanakkor heves kritika érte aktív szerepvállalásáért és ezzel együtt a demokratikus döntéshozatal megkerüléséért. Mindezek ellenére a Warren-bíróság hatása még évtizedekig kitartott. A bíróság összetételében csak az 1980-as évektől következett be fokozatos változás, ekkortájt jutottak egyre nagyobb szerephez a szerényebb bírósági aktivitást és ezzel együtt szerényebb állami beavatkozást képviselő konzervatív bírák. Köztük Scalia is, akinek originalista alkotmányértelmezéséről sokan úgy tartják, valójában nem más, mint a progresszív Warren-bíróság felfogásával szemben indított ellenforradalom.
Az 1990-es évektől kezdődően egyfajta egyensúly alakult ki a legfelső bíróságon, amely jelentősebb döntéseiben is végig tetten érhető. Az elmúlt negyed évszázadban a konzervatívok örülhettek a véleményszabadság kiterjedt elismerésének és a fegyverviselést megerősítő, valamint a vallási meggyőződés közéleti szerepét megőrző döntéseknek, míg a liberális felfogást képviselők elégedettek lehettek az univerzális egészségbiztosítási kötelezettség fenntartásával és az azonos neműek házasságának elismerésével. Mindkét oldal úgy érezhette, hogy óhajuk megértő fülekre találhat, amit mostanáig négy konzervatív, négy liberális és egy ingadozó bíró garantált. A legérettebb konzervatív gondolkodónak számító Antonin Scalia váratlan halála azonban könnyen vezethet e kényes egyensúly felborulásához. Kiváltképpen akkor, ha Obama elnök olyan progresszív gondolkodású bírót jelöl sikerrel, aki a Warren-bíróságot idézve, erősen balra dönti a bíróság gondolkodását, tovább kedvezve az állami térnyerésnek. Ezt pedig, hasonlóan az 1960-as és ’70-es évek időszakához, az amerikai lakosság nagy része egészen biztosan nem fogadná szívesen.
A tét tehát nem kevesebb, mint olyan jelentős bírói precedensek – így többek közt a fegyverviselés joga, a kampányfinanszírozás szabadsága, a pozitív diszkriminációs gyakorlat, a vallási meggyőződés közéletben játszott szerepe vagy akár a halálbüntetés – további sorsa, amelyek ha nem is egyik napról a másikra, ám a közeli jövőben mindenképpen alapvetően rajzolhatják újra mind az amerikai közpolitika szabályait, mind az állam társadalmi szerepvállalása és az egyéni szabadságok arányáról kialakított felfogást. Végső soron átformálhatják az amerikaiak ma ismert életének meghatározó szeleteit.
A szerző jogász-közgazdász