Ma száz éve hunyt el a magyar labdarúgás első szövetségi kapitánya, Gillemot Ferenc. Már önmagában a neve kész regény – francia származására utal –, mint ahogyan rövidre szabott, 41 esztendeig tartó élete, valamint halála is az.
Volt futballista, edző, játékvezető, kerékpároscsúcs-tartó, atléta, az egy angol mérföldes futás országos bajnoka, vezérevezős, mindemellett úszott, birkózott, öklözött, síelt, belekapott a sportújságírásba, Tribün címmel maga is indított sportlapot, az első londoni olimpiáról a helyszínről tudósított. Az előző századforduló all-round sportembere, az ókori görög embereszmény megtestesítője.
Alig túl a negyvenen már majd minden mögötte és még minden előtte állt. Volna. Csakhogy 1916 őszén a román betörés hírére önkéntesként jelentkezett a dél-erdélyi harctérre, és november 9-re virradóra Petrozsény térségében hősi halált halt. Nagyjából ez volt az egyetlen, amit nem tudtak elképzelni róla, rajongott főhadnagyukról a budapesti 1. népfelkelő honvédgyalogezred I. zászlóaljának katonái. Nem azt, hogy hős; azt, hogy meghalhat, halandó.
A Monarchiát hátba támadó románok az 1840 méter magas Moldovisul magaslatot ostromolták, Gillemot főhadnagy pedig „fiaival” és két géppuskájával védelmezte azt. A fegyvereket ugyancsak a „nagy háborúban” elesett sógorairól nevezte el, és harc közben így biztatta azokat: „Rajta, Pista!”, „Tüzelj, Miklós!” Aztán egyszer csak nem bírta tovább a kuksolást, kiugrott a fedezékből, hite szerint döntő ellenrohamot vezényelt, és a jó példával ő járt elöl, amikor halálos lövést kapott. Holttestét két napon át vitték hordágyon a katonái, hogy tisztességesen elföldelhessék. 1917 tavaszán a Kerepesi úti temetőben helyezték végső nyugalomra.
Rendkívüli ember élete ért akkoriban nem rendkívüli véget. Családi legendáriumunk is őrzi a dédnagyapám emlékét, aki 1914 nyarán jelentkezett a frontra, otthon hagyva a feleségét három picivel, köztük a féléves nagyapámmal. Soha nem tért vissza, miközben évekig várták, mert semmi hír nem érkezett többé felőle. Amikor kisgyerekként kérdezgettem a papát, miért, hogyan ment, mehetett el az apukája, az öreg nem értette, mit nem értek. – Mert el kellett mennie – mondta.
Más világ volt, más eszményekkel, más emberekkel. Nem feltétlenül nálunk különbekkel, legalábbis nem állíthatjuk, hogy elődeink egyértelműen erényesebbek, önfeláldozóbbak voltak. Hiszen kortársaink többsége valószínűleg manapság is képes lenne életét adni a gyermekeiért, a családjáért; egykor ugyanennyire természetesnek tűnt, hogy ha a haza hív, indulni kell, akár a biztos halálba is. A verbunkosba hajló népdal is úgy szólt: „Ne sírj, babám, nem megyek világra, / Nemzetemnek vagyok katonája. / Nem kerestek engemet kötéllel, / Zászló alá magam csaptam én fel. / Szülőhazám, te szép Magyarország, / Hogy ne lennék holtig igaz hozzád.”, magasztosabb formában ugyanezt fogalmazta meg Kölcsey: „Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak / Hagyd örökűl, ha kihúnysz: a haza minden előtt.” Az Emléklapra című epigramma 1833-ban íródott, és üzenete több mint egy évszázadon át érvényben maradt, erkölcsi normaként szolgált. Nem azért, mert hajdan csupa hős fiúgyermeket szültek az asszonyok, hanem mert még a két világháború közti ifjú nemzedékbe is az anyatejjel csepegtették bele: ha egyszer az életedet kellene adnod Erdély visszatértéért, hát ne habozz.
A harmadik évezred elején mindez természetesen sokak számára felfoghatatlanul, idegenül, magyarkodásként hat. Gillemot Ferencnek a Zsil völgyében, fiatalon beteljesedett végzete kapcsán például napjaink logikájával és egyre terjedőbb „intellektusával” azt kérdezhetik: minek ment egyáltalán oda? Mi dolga volt ott?
A jó válaszokat nem könnyű megtalálni, pedig meg kellene. Egyrészt mert múltbéli személyek, események, döntések értékelésekor az aktuális jelen nemzedék aligha követhet el súlyosabb hibát, mint azt, hogy saját kora érvényes normái szerint és az utólag rendelkezésre álló információk alapján ítél. Másrészt mert Gillemot Ferenc halálánál korszakosabb, nemzeti sorsfordító események centenáriumai következnek, gyors egymásutánban. Az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulóját övező ünnepség- és ünneprontás-sorozat pedig riasztó képet vázolt fel arról, mennyire hiányzik belőlünk, az egymáshoz és a tényekhez való viszonyunkból a közös nevező.
Egészen abnormális módon nálunk még a múlt is változik. Bevallom, első olvasatra nem hittem, hogy egy orosz televíziónak Havas Szófia azt nyilatkozta: az ’56-osok nem forradalmárok, nem radikálisak voltak, hanem az amerikaiak által felfegyverzett, visszatért valódi fasiszták, akik Budapesten házról házra járva kutatták fel a kommunistákat és a zsidókat. Félrefordításra, akár csúsztatásra is gondoltam, mert ilyen mértékű történelemhamisítást és -gyalázást 2016-ban elképzelhetetlennek tartottam. Ezért az interneten megkerestem és megtaláltam az eredeti felvételt; bár ne tettem volna. Vajon mi történne ebben az országban, sőt fél Európában, ha jobbról egy bomlott elme mondjuk azt merészelné állítani: „Szálasi Ferenc nem egy tébolyult, megszállott, a valóságtól teljesen elrugaszkodott, hazáját a lehető legmélyebb tragédiába taszító őrült volt, hanem nemzetvezető, aki az utolsó pillanatig őrizte az ország harcképességét és szövetségesi hűségét, az 1944/45 telén a Dunába lőtt emberek pedig nem ártatlan zsidó honfitársaink voltak, hanem kollaboránsok”?
Tisztelettel kérek mindenkit, aki Havas Szófiával pusztán indulatoktól mentesen egyet nem értve, már túl is lépett ezen az „ember alatti” véleményen, képzelje el, miként reagálna arra, ha valaki a fenti módon minősítené Szálasit?
Nem mindennapi görcseinkre és évtizedes megrögzöttségeinkre hatni kívánó, gonosz játék ez, hanem megoldandó, súlyos feladat. Hiszen mint pár sorral előrébb említettem, az előttünk álló időszak zilált, kibeszéletlen, újraértékelésre szoruló százéves évfordulókat tartogat. Jövőre következik a caporettói áttörés, ha úgy tetszik, a caporettói csoda, a Monarchia részéről az első világháború legsikeresebb hadművelete, amit az én generációmnak még nem volt szerencséje tanulni a gimnáziumban. (Mint ahogyan például a nemzetünk Kárpát-medencei létét megalapozó, megmentő, a kora középkori Európa legfontosabb eseményei között számon tartott, fényes magyar diadallal zárult, 907-es pozsonyi csatát sem – ez persze most egy évezreddel még korábbi mellékszál.) Nyakunkon a dicsőségesnek és októberinek megismert orosz forradalom, aztán jönnek a számunkra igazán sorsfordító évek: 1918, a háború elvesztése, Tisza István meggyilkolása, az őszirózsás forradalom, Károlyi Mihály hatalomra jutása, 1919, az úgynevezett Tanácsköztársaság, azaz a proletárdiktatúra, az azt követő „fehérterror” – tudom, sokaknak idézőjel nélkül, de akkor a vörösterrort is elé kell tenni –, a Párizs környéki béketárgyalások, Horthy kormányzói esküje, a trianoni diktátum.
Együtt kellene emlékeznünk, ünnepelnünk, gyászolnunk, ítélnünk, legalább minimális konszenzus mentén. Mert az elkerülhetetlen vitákat nem történészek folytatják majd le levéltárakban, kissé áporodott levegőjű termekben, szakmai fórumokon, hanem politikusaink, így vagy úgy aktualizálva, felhasználva rég elporladt hősök és antihősök cselekedeteit, mulasztásait, ki sem mondott, talán csak utólag kreált gondolatait, az istenadta, a 2018-as országgyűlési választások által is felheccelt nép pedig az utcákon, tereken teszi mindehhez hozzá a maga véleményét.
Még szűk baráti körben sem egyszerű dűlőre jutni. A minap azt játszottuk: mindegyikünk válassza ki, kinek a bőrébe bújna bele a legszívesebben a XX. századból, és amikor egyikünk kibökte, hogy a második bécsi döntés után, 1940 őszén Észak-Erdélybe bevonuló magyar bakáéba, a másik rávágta: „ebből is látszik, hogy idióta vagy”. Miért, érveltem én, hiszen azt érezhette, hogy a történelmi igazságszolgáltatás parányi része, de része, akit virágesővel, zokogásba fulladt ünnepi beszédekkel, felszabadítóként fogadtak. „Szóval te is idióta vagy” – kaptam meg én is, és hogy a hozadék nélküli veszekedést elkerüljem, inkább elmeséltem Gillemot Ferenc történetét, és megkérdeztem, vajon az ő helyében ki indult volna el Petrozsény felé?
Senki sem jelentkezett. Pironkodva bevallom, én sem. Azzal mentegettem magamat, magunkat, hogy ha már a rosszal szemben nem is feltétlenül a jót cselekedjük, de legalább még azt méltányoljuk. Mert ha már ezt sem tesszük, az az igazán nagy baj.
Persze ez is önáltatás, más kor gyermekei vagyunk. De ettől még igazán nem ártana végre felnőnünk hozzá.