Negyedszázada, hogy a lausanne-i L’Âge d’Homme kiadásában megjelent Molnár Tamás karcsú kötete, az Amerikanológia – Egy planetáris modell győzelme? címmel. A magyar katolikus filozófus, az Egyesült Államokban élő egyetemi tanár nagyesszéje a hagyatékában őrzött újságkivágatok alapján jelentős visszhangot váltott ki a francia nyelvterületen. 1992-ben Alain de Benoist filozófus Egyesült Államok: veszély! című, az interneten is elérhető népszerű előadásában kétszer is idézi Molnár ötletét és barátja könyvének mondanivalóját. Fogadjuk meg Molnár tanácsát – mondta –, eresszük szélnek a szovjetológusokat, és helyettesítsük amerikanológusokkal, hiszen Európa számára Washington, de még inkább a Wall Street, illetve az amerikai életvitel (way of life) jelent önazonosság-vesztő veszedelmet.
Molnár Amerikától féltette az öreg kontinenst és benne Magyarországot, de a hirtelen jött, olcsón mért szabadságban javaslata kevesek inger- és tudatküszöbét lépte át az Elbán innen és túl. Elvesztegettünk egy negyedszázadot, ma Brüsszel már kullog a mások által diktált események után, noha továbbra is fürkészi az égen az utópia Illés-szekerét. A Molnárhoz hasonló capitoliumi ludak kevés őrt ébresztettek fel, hogy a gallok ne jussanak be a kapukon belül, és ne tiporják lábbal Európa szent helyeit, a kulturális örökségünk, az önállóságunk, múltunk, amelyért ma vezekelni kell – így a szerző imádott Franciaországában is – a liberális médiában és oktatásban.
Noha az Amerikanológiában olvasható briliáns elemzéseit részben megismételte a Kairosz kiadónál épp tíz éve megjelent Az atlanti kultúra kibontakozása című művében, a francia nyelv kalodájába zárt üzenete – magyar fordítás révén – továbbra aktuális lenne. Molnár nem tartotta magát jövendőmondónak, sem jósnak, de könyvét olvasva meglepően jól látta, milyen úton lézeng Európa az elkábított, erejétől megfosztott, mérgező ideológiáktól fertőzötten. Felelős családpolitika, a gyermekvállalás támogatása szóba sem jött azóta se, az abortusz „szentsége”, az állítólagos férfiuralom ellen cukkolt feminizmus annál inkább.
Egy, a Franciaország keresztény identitását védő katolikus és nemzeti folyóiratban 1991 augusztusában Pierre de Place újságíró így méltatta a szerzőt: „Egy ilyen könyv egy ilyen címmel nem hagyja tájékozatlanságban a Monde et vie olvasóit, akik már ismerik a szerző »amerikanológiai« tehetségét. Esszéje egyébként folytatása az előző, Európa zárójelben című munkájának, amelyben Jaltától a berlini fal leomlásáig követi az eseményeket. Ez utóbbi a Szovjetunió és a „szocialista teokrácia” ideológiai messianizmusának jelképe volt. Ez a teokrácia erőszakkal érvényesítette érdekeit Kelet-Európában, többek közt a nyugati „értelmiség” ingyenreklámjának segítségével”. Maga az US News & World Report 1991. július 8-án tette közzé a hírt, miszerint George Bush csak az évben negyvenkét alkalommal használta „az új világrend” kifejezést. Molnár amerikanológiája épp idejében érkezett, hogy legalább három tényre felhívja a nyugati olvasó figyelmét.
1. Az amerikai tapasztalatokat egy puha ideológia modellálja, amely mozgékony és messianisztikus jellegű. E modellt egy olyan nép testesíti meg, amely számára a cél önmaga. A modell terjed Európában, a világban, és oly mértékben, hogy a Nyugat lassan már az Egyesült Államokat jelenti, amelynek Európa csak gazdasági és kulturális csatolmánya.
2. Az amerikai liberális ideológia utópikus vonása – amelynek eredeti puritanizmusa napjainkra elvilágiasodott – vezet a kapitalista, élvhajhász, kereskedő és elgépiesedett civil társadalom hegemóniájához a decentralizált állam és a lekicsinyelt egyház rovására. Ez az ideológia szüntelen képleteket gyárt a feltorlódó, újabb és még újabb problémákra, hogy célja szerint végül megszabaduljon a történelem „lidércnyomásától”. E boldogságrecept a tömeghangyának készült, és a címkén ez áll: „Teljesítményhatékonyság a bizniszben.” Ez a kultúra, ez az atomjaira szétesett tömegszellem tagadja a transzcendenciát az „egyhangúan megválasztott egyenlőségszinttel, ahol a különbségek és megkülönböztetések felszívódnak a mindig jót tenni kívánó tudatban”.
3. A Washington által alkalmazott módszerek a saját nemzetközi, történelemellenes és apolitikus modelljének elfogadtatására „sokkal árnyaltabbak, változatosabbak és brutálisabbak”, mint Moszkváé, „mert az ember legaljasabb vágyait elégítik ki.” Ennek ellenére Európában „félig-meddig a föld alatt, a hagyomány ereje továbbra is ellenáll a totalitás igényével fellépő liberális ideológia pusztításainak, […] az egyenlősítő anyagelvűség nyomásának”.
Sok amerikanizált európaival ellentétben Molnár számára Európa marad a világ központja, nemzetei létezésének köszönhetően. Sőt, lappangó erejét éppen a politikai töredezettsége, kulturális és nyelvi sokszínűsége adja. Szerinte mind a gorbacsovi „közös ház”, mind az „elnatósított kontinens” olyan kívülről jött modell, melynek semmi köze az európai valósághoz. Brüsszel és Strasbourg technokratái ellenében a megerősített európai „nemzeti jelenléttel” kerülhető el a világkormány létrehozása. Mondani sem kell, „hogy nem a XIX. század nacionalizmusához kell visszatérni, hanem egy olyanhoz, amely nem olvad fel a kereskedő szellemben és a társadalom hangadói nem közhelypufogtatók”. Olyan nemzetre, amely belülről strukturált „az intelligensen megújult rendiség” szellemében.
Molnár számolt azokkal a felforgató változásokkal, amelyek nyomán az amerikai puha modell befolyásolni fogja Közép-Európát és a Balkánt a szovjet csapatok visszavonása után. Számolt a német újraegyesülés nem várt következményeivel is. A változásoktól azt is remélte, hogy Kelet-Közép-Európa elkerüli ama fogyasztói lelki tompultságot, amelybe a Nyugatot belekényszerítette az amerikai „way of life”, vagyis az a modell, amely „ahelyett, hogy az embert az Istenhez vezetné”, a demokráciába akarja kísérni, és olyan ember- illetve társadalomképet erőltet rá, „amelynek kevés közös kapcsolódási pontja van a hosszú történelme során kiérlelt európai világfelfogással”.
Amerika Európával szemben jött létre, és Európának is elsősorban Amerikával szemben kell megőriznie önállóságát, és egyáltalán: az arcát.
A szerző politológus