Donald Trump amerikai elnök hivatali idejének feléhez közeledve – a tengerentúli alkotmányos szabályoknak és hagyományoknak megfelelően – ebben az évben november 6-án tartják az általános félidős választásokat. A tagállami autonómia egyik érdekes és sajátos szimbólumaként az egyes tagállamokban megszervezett választások során újul meg a szövetségi törvényhozás, vagyis a kongresszus nagy része.
Ennek megfelelően a képviselőházban a 435 képviselői hely mindegyikéért, míg a szenátus harmadáért, azaz most összesen 35 szenátori helyért zajlik a küzdelem Amerika-szerte. A félidős választások azonban nemcsak a szövetségi hatalom szempontjából jelentősek, hanem a tagállami és helyi politikában is meghatározó szerepük van. Többek között 36 kormányzót, illetve a tagállami törvényhozások túlnyomó többségét, valamint számos polgármestert is választ Amerika.
A történelmi tapasztalatok szerint a félidős választások során a részvétel az elnökválasztások esetében mért átlagos 60 százalékhoz képest jóval alacsonyabb, mintegy 37 százalék. Az alacsonyabb részvételi hajlandóság dacára azonban a félidős választások egyáltalán nem tét nélküliek. A helyi közpolitikai ügyek orientálása mellett végérvényesen pecsételhetik meg az országos politika törekvéseit és irányvonalát.
Egyfelől éppen időzítésüknek köszönhetően a „fékek és ellensúlyok” sajátos részét alkotva egyfajta „népszavazásként” értékelhetők az elnökség addigi kétéves eredményéről, valamint az elnök és a hatalmon lévő párt által képviselt politikai törekvések folytathatóságáról.
Másfelől ugyanakkor a polgárok nemcsak véleményt mondanak, hiszen a szövetségi törvényhozói többség átbillentésével könnyen gúzsba köthetik az elnökség hátralévő részét, megakadályozhatják az elnök által képviselt politika további érvényesíthetőségét. Ez az amerikai politika nyelvén „gridlock”, vagyis megosztottság, amelynek során ellenlábas politikai erők szabják meg a törvényhozás, illetve a végrehajtó hatalom irányvonalát. Nem kell messzire tekinteni az amerikai történelemben valódi sorsfordító jelentőségű félidős választásokhoz.
A Bill Clinton elnökségének második évét lezáró 1994-es félidős választás „republikánus forradalomként” vonult be a történelembe. Az úgynevezett Contract with America (szerződés Amerikával) jelmondat nevében és a képviselőház későbbi elnöke, Newt Gingrich vezetésével kampányoló Republikánus Párt nemcsak hogy negyven év óta először szerezte vissza a többséget a képviselőházban, hanem a szenátust is magáénak tudva a teljes törvényhozást ellenőrzése alatt tartotta.
A törvényhozás mindkét házát irányítva pedig nemcsak megkeserítette a Clinton-elnökség hátralévő részét, hanem egyúttal folyamatosan kompromisszumokra kényszerítette. E félidős választás is jelentős szerepet játszott abban, hogy a Demokrata Párt a szabadpiaci felfogást felkarolva egyre inkább elfordult a hagyományos roosevelti szavazóitól, és teljes győzelemhez juttatta a neoliberális gondolkodást.
Szintén félidős választás szabott határt a Demokrata Párt Barack Obama elnöksége alatt egyre inkább megerősödő, a társadalom megszervezésére és folyamatos „jobbítására” törekvő progresszív szárnyának. A 2010-es félidős választások során a Demokrata Párt a többséggel együtt összesen 63 képviselőt is elveszített a képviselőházban, amire közel hetven éve nem volt példa. Ez a vereség pedig Obama elnököt progresszív elképzeléseinek feladására és jórészt rendeleti kormányzásra kárhoztatta, míg Washingtont keserű pártpolitikai csatározások terepévé tette.
A 2010-es félidős választás ugyanakkor nemcsak a regnáló elnök politikai elképzeléseinek meggyengítése miatt, hanem azért is jelentős, mert a teljes washingtoni elittel szembehelyezkedő mozgalomnak adott országos politikai hangot. A radikális konzervatív alapok mentén szerveződő és a progresszív elképzelésekkel szemben harcoló úgynevezett Tea Party a 2010-es félidős választások során már közel 150 olyan jelöltet támogatott, akik republikánus színekben indultak. Ennek megfelelően a 2010-es évek során a republikánus előválasztásokat szinte minden alkalommal a Republikánus Párt radikálisabb konzervatív Tea Party, valamint mérsékeltebb elitbarát jelöltjei közötti küzdelem határozta meg.
Ezek a küzdelmek ágyaztak meg Donald Trump elnökségének, aki éppen olyan erővel harcolt az uralkodó republikánus platformmal, mint a Demokrata Párttal szemben. Elnöksége pedig legalább akkora szakítást jelent ifjabbik Bush elnökségével, mint amekkorát Obama elnökségével.
Mindennek szimbólumává abban a mélyen konzervatív Dél-Karolinában tartott előválasztási viták váltak, ahol a Bush családért mindig is rajongtak, és ahol Donald Trump azzal vádolta meg ifjabbik Bush elnököt, hogy hazudott az iraki tömegpusztító fegyverekről. Ennek dacára – vagy éppen ezért – Donald Trump nemcsak fölényes győzelmet aratott, hanem éppen ebben az államban kényszerítette térdre az elnökjelöltségre aspiráló Jeb Busht.
Donald Trump érkezése így nem előzmények nélküli, hanem a „washingtoni elittel”, illetve neoliberális alapú gazdaságfilozófiájával, a „washingtoni konszenzussal” szemben már egy évtizede forrongó és éppen a félidős választásokon folyamatosan teret nyerő mozgalmat tudott sikerrel galvanizálni, majd pedig Amerika-szerte győzelemre vezetni.
Minthogy Donald Trump elnöksége számos kérdésben szembefordulást jelent azzal, ami az elmúlt évtizedekben konszenzussá vált az amerikai politikai életben, így megmaradásának egyik kulcskérdése, hogy képes-e alkotmányjogi gondolkodássá fejlődni, politikai elképzeléseit hatékony joggá formálni és következetesen érvényesíteni, illetve az államszerkezeten keresztül megszilárdítani.
Elnökségének első két esztendeje, megőrizve kampányának energikusságát, eddig éppen ebben a szellemben telt. Az évtizedes republikánus felfogással szakítva Donald Trump több alkalommal avatkozik be a szabadpiaci folyamatokba hazai iparágak, a nyersanyag-kitermelés vagy munkahelyteremtés érdekében.
Ennek szellemében a második világháború vége óta fennálló kétpárti konszenzust felborítva a szabadkereskedelmi elv mentén szerveződő, de legalábbis arra törekvő nemzetközi gazdasági kapcsolatokat egy „America First” megközelítéssel váltja fel, amelyet akár védővámok bevezetése és kereskedelmi háború árán is érvényesít.
Ezzel összhangban sikerrel hozta tető alá az Egyesült Államok, Mexikó és Kanada gazdaságait és piacait összefűző, NAFTA néven ismertté vált szabadkereskedelmi és beruházásvédelmi egyezményt felváltó új megállapodást, amely számos ponton tompítja a NAFTA korábban sokak által kritizált szabadpiaci alapokon álló rendelkezéseit és egyben erősíti a részes államok szabályozási és vitarendezési szerepét.
A politikai fordulat tartós sikere szempontjából elnökségének kétségkívül legnagyobb eredménye a konzervatív gondolkodás megerősítése a szövetségi bíróságokon. Az eddigi két sikeres főbírói kinevezéssel nemcsak a legfelső bíróságon biztosított többséget az úgynevezett originalista, vagyis az alkotmány eredeti értelmét kereső és a progresszív gondolkodást elutasító bíróknak, hanem emellett különféle szövetségi bírói fórumokra összesen mintegy ötven új bírót nevezett ki.
Donald Trump elnöksége ugyanakkor mind a törvényhozás és a nemzetközi kapcsolatok, mind pedig a bírák kinevezése terén elkönyvelt lendületes eredményeit kizárólag a republikánus többségű kongresszus támogatásával érhette el. A mostani félidős választások során így Amerika nem egyszerűen törvényhozókat választ és nem is a hagyományos republikánus vagy demokrata elvek érvényesítéséről dönthet.
Ezúttal a félidős választások során dőlhet el, hogy a két éve győzelemre jutott trumpi politikai fordulat korszaképítése folytatódhat-e az elkövetkezendő évtizedek Amerikájában.
A szerző jogász, közgazdász