Nagyon úgy tűnik, hogy – a kommunista állambiztonság által egykor használt operatív bomlasztás nyomdokain – új módszerek tűntek fel a modern kori politikában a nyugatos centrumpártiság ifjúi lendületének leple alatt a Momentum Mozgalom elnevezésű csoportosulás megjelenésével Budapesten. Az új módszerek egyikét, Orbán Viktor miniszterelnök szavaival élve, akár nevezhetjük álomgyilkosságnak is. De hogy miről is lehet szó valójában, ahhoz muszáj egy kis kerülőt tennünk a Kádár-rendszer mocskos ösvényein, azt remélve, hogy ettől tisztább kép tárul elénk az utóbbi évek egyik legvitatottabb akciójáról, a budapesti olimpiai pályázat megpuccsolásáról, egy ország vélt vagy valós közös céljainak hátbatámadásáról.
Hankiss Ágnes történész Lejáratás és bomlasztás címmel írt kiváló tanulmányt a kommunista elhárítás által alkalmazott, korábban kevésbé ismert módszerekről (amelyről Huth Gergely és Kerekes András készített dokumentumfilmet). A dolgozatból a jelenkor embere is fontos információkhoz juthat arról, hogy a kádári diktatúra milyen aljas, de mégis finom eszközökkel próbálta meg ellehetetleníteni a rendszer ellenségének tekintett embereket és közösségeket.
Megtudhatjuk például, hogy a lejáratás és bomlasztás módszerei között igen hatásosnak bizonyult az is, ha az ügynök politikai ellentéteket koholt a csoportban, akár világnézeti konfliktusokat szítva, akár személyes érdekellentéteket konstruálva, hogy aztán így kényszerítse térdre ellenfeleit, illetve azokat a csoportosulásokat, amelyek csírái lehetnek egy ellenzéki mozgalomnak. Ha fordítunk egy nagyot ezen a köpönyegen, és a sötét metódust megpróbáljuk az egész magyar társadalomra és a parlamenti demokrácia jelenlegi képviselőire alkalmazni, nem állunk messze attól, hogy meglássuk a belvárosi fodrászatban három milliméteresre nyírt szakáll mögül mosolygó Fekete-Győr Andrást és csapatát, amint pálcikalábaikon törzsi táncot lejtenek a megfúrt budapesti olimpia koporsója mellett gyújtott örömtüzek körül.
Mert valójában mi is történt a budapesti olimpiai pályázat ügyében? Volt egy közösség – ezt talán minden pátosz nélkül nevezhetjük akár magyar nemzetnek is –, amely komolyan változtatni akart a kommunisták utódai által képviselt felfogáson és mételyen, a „Merjünk kicsik lenni!” programmondatban megfogalmazott önsorsrontó, megalázó és depresszív gyalázaton, és azt álmodta, hogy megrendezheti az olimpiát; a sportünnepet, amelyre szinte minden ember felfigyel a világban a kisgyermekektől az aggastyánokig. Olyan pozitív cél volt ez, amely mellé felsorakoztatható volt az egész társadalom, végre kezet foghatott volna az úgynevezett jobb- és baloldal, olyan esemény, amelyet támogathatónak tartott minden tábor.
Legalábbis egy darabig. Addig, amíg meg nem jelent a méreg a kehelyben, a „mozgalom” a semmiből, amely a hírek szerint már évek óta készült arra, hogy valamivel felhívja magára a figyelmet. Népszavazást kezdeményezett tehát a társadalom korábban meglévő közös akarata, a közösség összefogása ellen, és ezzel nemcsak megbontotta a jó cél érdekében létrejött egységet, hanem sikerült le is járatnia az országot a világ előtt, amely most várható visszavonulásunktól lesz hangos.
Néhány hónappal a pályázati döntés és alig egy évvel a választás előtt óhatatlanul és tudatosan áldozták fel a pártpolitika oltárán az olimpia ügyét. Az álomgyilkosok ráadásul mindezt ugródeszkának használták az ismertségük növeléséhez, pedig az olimpiai pályázat esetleges győzelme némi megbékélésre és közös örömre adott volna reményt az egész országnak. Ezért még az is megtörténhet velük, hogy minden igyekezetük a visszájára sül el, és közutálat tárgyaivá válnak, ha gyorsan nem állnak elő valami értelmesebbel. Pestiesen szólva belecsináltak a ventilátorba, de rendesen.
De mi is lehet az új cél, az új álomgyilkosság a lejáratás és bomlasztás ingoványos útjain? A hírek szerint a mozgalmárok az ügynökakták teljes nyilvánosságra hozatala érdekében indítanának újabb népszavazást, mert a paksi atomerőmű bővítésének megtorpedózását lenyúlta előlük az LMP.
Na de vajon mit akarhat a Momentum az ügynökaktákkal? Az kétségtelen tény, hogy ezzel van elég adóssága az egész rendszerváltó elitnek, Antall Józseftől a jelenlegi kormányig. De mit tudhatnak erről a mai huszonévesek? És érdekli-e a mai fiatalokat, a Momentum célcsoportját ez a kérdés egyáltalán? Nem valószínű. A téma viszont tökéletesen alkalmas arra, hogy egy újabb fejezet nyílhasson a lejáratás és a bomlasztás szép, mai módszerei előtt, hogy egy életre elkaszálják a megbékélést az úgynevezett rendszerváltók között. Kitűnően alkalmas arra is, hogy megossza, egymás ellen fordítsa a jelenlegi parlamenti pártok képviselőit, hiszen köztudott, hogy szinte mindenhol vannak támogatói és ellenzői is az ügynökakták teljes nyilvánosságának. Az erről szóló népszavazás ugyanakkor a lejáratásra is tökéletes.
A Kádár-rendszer bukása után ugyanis szinte teljesen kontrollálatlanul, zsákokba pakolva, többek között egy városszéli égetőműben semmisítették meg a dokumentumok nagy részét, amelyek közül a volt elvtársak és munkatársaik szabadon szemezgethettek, az dughatott a kabátja alá dossziékat, aki csak akart. Az akták között pedig voltak valóságos beszervezettekről is anyagok, de voltak olyanok is, akiket csak be akart hálózni az állambiztonság, sikertelenül. A kartonok megvoltak azokról is, akikről nem maradt fenn semmilyen irat arról, hogy mit csinálhattak a kommunista titkosszolgálatoknak. Egyes szakértők szerint az üres kartonok mögé így akár utólag is lehetett gyártani kompromittáló dokumentumokat.
A teljes nyilvánosság ma már súlyos tragédiákat is okozhat, hiszen nem tennének különbséget azok közt, akik önként vállalták a jelentéseket és azok közt, akiket megzsaroltak és lehetetlen helyzetbe hoztak, hogy besúgókká, árulókká tegyék őket. A diktatúra állambiztonsága ráadásul számtalan nem hivatalos „biztonsági kapcsolattal” is dolgoztatott, akiknek semmi nyomuk sincs az iratokban. Őket futni hagyjuk, miközben meghurcoljuk azokat, akiknek lehetetlen volt nemet mondaniuk? Hogy csak néhány példát említsünk, vajon nem volt-e áldozat Bódy Gábor, akiről a mai napig nem tudni, hogy öngyilkos lett-e vagy gyilkosok végeztek vele a beszervezését követő években egy súlyos ügynökjátszmában? Vagy Pilinszky János, akiből nem lehetett ugyan besúgót faragni, de azzal zsarolták meg Kádárék, hogy ha nem írja alá 1957-ben az ötvenhatos forradalmat elítélő nyilatkozatot, halálos beteg unokaöccse nem kaphatja meg külföldről a gyógyszereit? Vajon mit gondolnának ők a momentumos fiatalok szándékairól a „plakátmagányban ázó éjjelek” után?
Az újabb népszavazási téma előhozatalának célja tehát várhatóan nem lehet más, mint a botrányokozás. Ha a Momentum nem tájékozatlan, nyeretlen kétévesek gyülekezete, akkor ezzel nem azt szeretné elérni, hogy valami jó is történjen ebben az országban, hanem azt, hogy egy konfliktusos ügy felmelegítése miatt újra felfigyeljenek az úttörőcsapatra, és megint róluk beszéljen a sajtó. Félreértés ne essék, eszemben sincs az ügynökök védelmében beszélni, de egy gyanítható tendenciára fontos felhívni a figyelmet. Ha minden így megy tovább, a lejáratás és bomlasztás mai módszereinek újabb fejezete az álomgyilkosság után könnyen a besározás lehet. És még az is elképzelhető, hogy az ezt elvégző fiúk zsebében – bizonyos páncélszekrényekből és fiókokból idősebb mentoraik és tanácsadóik által átmentve – egy-két valódi, ellopott vagy legyártott akta is lapul.
