Kincses Gyula igen érdekes cikkben reagált az egészségügy finanszírozása körül a Magyar Idők hasábjain az utóbbi időkben kibontakozott vitára. Egyfelől elismeri, hogy a jelenlegi finanszírozási rendszer esetében túlzottan nagy terhek esnek a bérekre, és ezért egyetért azzal, hogy a versenyképesség javítása érdekében az egészségügyi rendszer költségeit nem elsősorban a munka világára kellene terhelni, hiszen hiába van Magyarországon az egyik legalacsonyabb szja-kulcs Európában, ha a munkabérre rakódó közterhek a legmagasabbak közé tartoznak. Azt is elismeri, hogy „a lakosság mintegy 40 százalékát kitevő munkaerőpiaci szereplő fizeti az egészségügyi ellátás költségeinek 72 százalékát, és a további hatmillió állampolgár után a költségvetés fizet 19 százaléknyi járulékot”. Ebből az következne, hogy keresni kellene egyéb forrásokat az egészségügy finanszírozására. Ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy az igazságosabb teherviseléshez és a versenyképesség javításához nem kell szétverni, felszámolni a társadalombiztosítás rendszerét, és szerinte ma Magyarországon „az állami egészségügyi rendszerre való áttérés több okból sem célszerű és nem indokolt”. Ehhez még hozzáteszi, hogy „az egészségügy hagyományosan maradékelven finanszírozódik, és ezen csak a normativitás, a járulékelvű finanszírozás segít”. Ez az érv tetszetős, de nem világos, hogy mi is indokolná.
Az egészségügyre fordított kiadásokat természetes lenne a humán tőkébe való beruházásként tekinteni. Mint ahogy azt a szintén a költségvetésből finanszírozott egészségügyi rendszert alkalmazó Egyesült Királyságban, Svédországban, Norvégiában, Finnországban, illetve Dániában teszik. Ezekben az országokban az egészségügy (az OECD-adatok ezt bizonyítják) nem tekinthető alulfinanszírozottnak. A harmadik érvet már végképp nem értem, amikor azt állítja, hogy a klasszikus társadalombiztosítás politikai előnyöket is rejt, hiszen egy társadalombiztosítási önkormányzatban a különböző jövedelemtulajdonosoknak maguknak kell megküzdeniük egymással a terhek újraosztásában. Ezt követően úgy folytatja, hogy „nem tekinthető sikeresnek az egészségügyi intézmények államosítása sem, az állam nem jobb gazda, de szakértői vélekedések szerint mintegy százmilliárd forint forráskivonást okozott az, hogy az önkormányzatok már nem vagy nem olyan mértékben pótolják az egészségügyi intézmények hiányait”. Ezzel a megállapítással is lehetne vitázni, de szerintem arról szó sem volt, hogy az egészségügyet szőröstől-bőröstől államosítani kellene. Ugyanis sem az angliai, sem a skandináv modellben nincs meghatározva, hogy az egészségügyi szolgáltatóknak kötelezően és kizárólagosan állami tulajdonban kellene lenniük.
Szerintem egyértelmű, hogy az egészségügyet a mainál nagyobb arányokban állami (költségvetési) forrásokból kellene finanszírozni, miközben a szolgáltatók természetesen lehetnének magán-, önkormányzati, vagy akár állami tulajdonban lévő szervezetek. Azt kell hinnem, a szerző maga sem tudja pontosan, mit is kellene csinálni az egészségügy területén. A cikke elején ugyanis elismerte, hogy a jelenlegi finanszírozási modell nem jó, mert túl nagy terheket tesz az élőmunkára, ugyanakkor később az államilag finanszírozott egészségügyi rendszer ellen érvel. Fontos aláhúzni, hogy az angliai vagy skandináv modell esetében, ahol a költségvetésből finanszírozzák az egészségügy működését, nem igazán vonultat fel érveket annak működésképtelenségére vonatkozóan. Természetesen fel lehetne vetni, hogy miből is finanszírozzák az egészségügy költségeit, amikor a költségvetés olyan kifeszített, amilyen napjainkban. Erre vonatkozóan érdemes lenne több javaslatot is elemezni, például esetleg meg lehetne vizsgálni, hogy újfajta, az egészséget károsító termékekre kivetett adókat lehetne (kellene) bevezetni, vagy talán azt is vizsgálni lehetne, hogy a Magyar Nemzeti Bank nyereségét, illetve más, eseti költségvetési bevételeket lehetne erre a célra használni. Erről már érdekesebb lenne a vita (és gondolom, mindenkinek lennének arra nézve is elképzelései), de sajnos a szerző nem ezt vetette fel, hanem egyszerűen azt állította, hogy az egészségügy állami (költségvetésből) történő finanszírozása nem racionális. Ezért én is most inkább az érvelésének ezen aspektusára tértem ki, nem foglalkozva azzal, hogyan lehetne a költségvetés forrásait bővíteni, amit természetesen szintén vizsgálni kell.
Ugyanakkor az is biztosnak látszik, hogy amennyiben csökkennének a bérekre eső közterhek – például az egészségügyi járulék –, akkor az ország versenyképessége egyértelműen javulna. Ráadásul olcsóbban lehetne itthon tartani azokat az orvosokat, tanárokat, mérnököket és más magasan kvalifikált szakembereket, akik az igen alacsony hazai bérek miatt választják a nyugat-európai munkavállalást, ahol az itthoni bérek többszörösét tudják megkeresni.
A szerző közgazdász