Nyakunkon a válság, elkerülhetetlen, hogy ránk szakadjon, csak azt lehet találgatni, hogy mikor és milyen szögből esik be baj. Legalábbis erről beszél most már napi szinten mindenki a pénzpiacokon, legyen szó a nagy nemzetközi szervezetekről vagy a befektetési bankok közgazdászairól. Az óvatosság nem árt, elvégre szép kerek évfordulóját üljük annak, hogy tényleg összeomlott a világ; ezt Magyarországon másoknál sokkal fájdalmasabban éltük meg.
Mostanra viszont ott tartunk, hogy az elővigyázatosság átcsap vészmadárságba, amikor minden bokorban a mumust látjuk. Félreértés ne essék, kockázatok akadnak szép számmal. Magaslatokban a vállalatok eladósodottsága, fontos gazdaságok – mint Venezuela és Argentína – versenyt gurulnak a lejtőn, nem lehet tudni, hogy milyen válasz születhet Olaszország költségvetési kérdésére, az Egyesült Államok által indított védővám-hadakozás pedig alapjaiban szabhatja át a termelőláncokat, vagyis mindazt, ahogy a globális gazdaság működik. És a jövő héten is jöhet valami…
Ebben a helyzetben kell egy kicsit elgondolkodni a fogalomrendszerünkön. A válság alatt tényleges összeomlást kell értenünk, amikor cégek dőlnek be egymás után, emberek tömegével veszítik el az állásukat, a vagyonukat, általában az egzisztenciájukat. Erre épp 2008 a tökéletes példa. Most viszont az ördögöt a falra festő befektetők és szabályozók nem ilyen léptékben gondolkodnak.
Annyira jó dolgunk lett tíz év alatt, hogy a jelenlegi padlógázas növekedésnek a várható lassulására is katasztrófaként tekintünk, előpánikolunk, pedig nincs nyilvánvaló okunk arra, hogy a mostani bővülési ráta – teszem azt – megfeleződésétől ki kelljen ugrani az ablakon.
A mérsékeltebb ütem messze nem jelenti azt a vészhullámot, amit 2008-ban a Lehman Brothers bedőlése kiváltott, éppen azért, mert a szabályozók, elsősorban a jegybankok, ha sok fájdalom árán is, de nagyon fontos leckéket tanultak meg. Változó sikerhányadossal, de sokat tettek a világ nagyjai, az amerikai Federal Reserve, az Európai Központi Bank, és ami itthon ennél sokkal kézzelfoghatóbb, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) is. A fő cél, hogy a növekedés beindítása és támogatása mellett a gazdaság alapjai megerősödjenek, hogy a lassulás ne alakulhasson válsággá, lévén az ilyesmi azokat tudja a leginkább kikezdeni, legyen szó az egyénről vagy az egész államközösségekről, ahol kellően gyengék az alapok. Ilyenkor mutatkozik meg, hogy egy gazdaság mennyire sebezhető.
Stílszerűen Simor András korábbi jegybankelnök évekkel ezelőtt kifejtett gondolatára érdemes visszagondolni. Ha az erős embernek kötözködni támad kedve, akkor elsőre nem valamelyik Klicsko fivért, hanem a vézna, szemüveges gyereket fogja megtalálni. És tudjuk, milyen ebben a szerepben lenni. A Lehman Brothers-válság idején napokon múlott az ország bedőlése, és 2011 és 2012 fordulójáról – amikor az Orbán-kormány ajtót mutatott a Nemzetközi Valutaalapnak – is olyan emlékek lehetnek, amelyek alapján a hazai eszközök gyengítésére játszó befektetési politika, illetve ezáltal a hatósági lépések kierőszakolása járható út volt, épp a sebezhetőségeink miatt.
Ezek az idők elmúltak. Az utóbbi hónapok forintgyengülése vitathatatlanul a legrosszabbkor jött a nyaralást tervezőknek, de azt érdemesebb megnézni, hogy mindezzel fikarcnyit sem gyengültek az ország makrogazdasági pozíciói, a forintalapú, jelentős részt belső finanszírozás miatt nincs olyan stabilitási kockázat, ami miatt meg kellene remegnie a jegybanki döntéshozók kezének.
Éppen ezért jól döntött a monetáris tanács, hogy nem engedett a pillanatnyi, amúgy indokolatlan kamatemelési várakozásoknak, és egyelőre kitart a nemzetközi terepen továbbra is különutasnak számító politikája mellett, akkor is, ha közben már bejelentette, hogy adott esetben kész váltani.
A hullámban – amelyben a forintot kitaszították az addigi 305–315-ös kereskedési sávjából az euróval szemben – a korábbi körülmények között jelentősen megnőhetett volna a magas devizakitettség miatt az állam törlesztési kötelezettsége. Ez még fájdalmasabban érinthette volna a devizában eladósodott háztartásokat. Ez valóban olyan helyzet lehetett volna, amire a jegybanknak is reagálnia kell. Nemrég emiatt egészen hét százalékig emelkedett az alapkamat, a 2008 utáni 12 százalékos szintről nem is beszélve. Most ilyen nyomás nincs. A devizahitelek gyakorlatilag megszűntek, a teljes államadósságban a devizahányad nagyjából a teljes állomány ötödére csökkent és csökken tovább.
A számszerű okokon túl az MNB ellenállásának fontos üzenetértéke is van. Amikor számos bizonytalanság van a nemzetközi piacokon, és pusztán a gazdaság ciklikusságába vetett hit miatt most a jó időket követően mindenképp egy válságnak kellene következnie, akkor éppen erőt kell demonstrálni, nem szabad engedni a pillanatnyi hullámzásnak, azt a látszatot keltve, hogy a sebezhetőségünk okán lépéskényszerbe lehet hozni a jegybankot. Ennek a pillanatnyi ára a gyengébb forintárfolyam, de ezt érdemes megfizetni, ha ezáltal eljut az üzenet is a piaci szereplőkhöz, hogy ilyen csatornákon keresztül immár nem tudnak gyors nyereséghez jutni a magyar eszközök által.
A többévnyi nyugalmat követően most épp az olasz, illetve a török helyzet miatt kerülhetett a magyar gazdaság ismét a befektetői figyelem középpontjába, és a befektetői közösség az egyre erősödő válságvárakozások közepette úgy tűnik, azzal számolt, hogy megismétli magát a történelem. Azon, hogy az elmúlt évtized gazdasági válságai során sebezhető volt a rendszer, sokan sok pénzt kerestek. Például 2012 elején napok alatt nagyjából 300-ról 325-ig szaladt a forint árfolyama az euróval szemben, a hosszú futamidejű állampapírok hozama 12 százalék körül mozgott. Ez vészhelyzet volt, ilyenkor lépni kell.
Amennyiben kiszolgáltatott állapotban lépéskényszerbe hajszolható egy jegybank vagy egy kormányzat, az mindig kecsegtető lehetőség az olyan befektetőknek, akik szeretnek a zavarosban pecázni. Ezek a szereplők most éppen Törökországban látják a legvonzóbb lehetőséget, és mivel ott nagy a szerepe az ország finanszírozásában a külföldi, kizárólag haszonszerzési alapon jelen lévő befektetőknek, hatványozott a kockázata, hogy a kiszállásukkal újabb zuhanás következik, ahogy az a líra a dollárral szembeni idei drámai gyengüléséből is jól látszik.
Hosszú ideje, épp a korábbi tanulságok levonása okán, most Magyarország és a világgazdaság úgy általában is sokkal jobb pozícióban van, hogy kivédjen egy nagyobb esést, illetve a következményeit, de nem kell mindenáron a saját nyakunkra hívni a világégést.