Boros Imre közgazdász minapi (Alapjövedelem-utópia, Magyar Idők, október 31.) cikke az alapjövedelemről egy ígéretes felvezetés után keserű csalódást okoz: olyan tudatlanságról tesz tanúbizonyságot, ami ellehetetleníti az érdemi vitát. Mi, a Párbeszédben elengedhetetlenül fontosnak tartjuk a valódi közpolitikai vitákat.
Meggyőződésünk, hogy a célok hasonlósága esetén az eszközök – így például az alapjövedelem – kérdésében lehetséges a megegyezés különböző ideológiai hátterű emberek között is. Korábban már írtunk arról, miért támogathatja egy konzervatív az alapjövedelem ötletét, most Boros Imre írása kapcsán pedig el kell oszlatnom néhány megalapozatlan hiedelmet, hogy lehetővé váljon egy termékeny párbeszéd a politikai jobb- és baloldal között az alapjövedelem kérdésében.
Boros írásának bevezetőjével egyetértek: „a kapitalizmusnak nevezett, a tőketulajdonláson és a megtérülési hatékonyságon alapuló létforma sokoldalú válságban van”. „Egyrészt egyre kevesebb olyan ember van a világban, aki érdemben hajszolhatná a tőkehatékonyság kívánt növekedését, de burjánzó számban vannak olyanok, akik ronthatják. A klímaváltozás pedig már rövid távon is kritikus helyzetet állít elő…” Ebből logikusan az következik, hogy az emberbe való beruházás és az ökológiailag fenntartható társadalmi-gazdasági működés felé kellene elmozdulni. Valódi zöld-baloldali gondolat, és valóban a megoldás felé mutat.
Boros szövege azonban nem ebbe az irányba megy tovább, nem is alternatív megoldást ajánl, hanem „egy éledező szociális utópia”, az általa valami miatt „kötelező”-nek nevezett alapjövedelem ostorozásába fog. Már a meghatározásnál is hibázik: addig rendben vagyunk, hogy az „alapjövedelem alanyi jogon járna”, de ott már tévedésben van, hogy ez „különböztetné meg minden másfajta állami szociális transzfertől”. A családi pótlék ugyanis jelenleg is feltétel nélkül járó juttatás – az alapjövedelem ilyen értelemben nem más, mint a családi pótlék megemelése és kiterjesztése a felnőttekre is.
A valódi probléma azonban a következő: érvelését arra alapozza, hogy az alapjövedelem pénzügyileg nem megvalósítható, de legalábbis eladósodáshoz vezet. És miközben hivatkozik a LÉT-munkacsoport úttörő munkásságára meg Karácsony Gergely és a Párbeszéd Alapjövedelem-programjára, arra nem vette a fáradtságot, hogy megismerje a részleteket. Pedig a LÉT-tanulmány, a Párbeszéd pártalapítványának általam is szerkesztett vitairata vagy a Párbeszéd társelnöke, Szabó Tímea által az Országgyűlés elé terjesztett költségvetési módosító csomag is számszerűen bizonyítja, hogy az alapjövedelem egy költségvetésileg semleges átrendezéssel, vagyis a hiányt – és így az adósságot – nem növelő módon bevezethető Magyarországon. A kiváló szakértők által készített részletes számításoknak 2014 óta nem érkezett cáfolata, és Boros Imre mostani cikke sem vállalkozik erre.
Amikor Boros azt írja, „a Karácsony Gergely által javasolt számok alapján kísérelek meg egy gyors megvalósíthatósági számvetést készíteni”, akkor vagy nem tud a korábbi számításokról, vagy ami még rosszabb, úgy tesz, mintha nem tudna róluk.
Boros úr, nem egyszerű aritmetikai műveleteket kell elvégezni, hanem komplex számításokat; a költségvetés számos elemét tartalmazó modelleket kell építeni! Így nem is 9 ezer milliárd forint a végösszeg, hanem az 50 ezres alapjövedelemmel számolva 2,2 ezer, de a 60 ezres szintnél is kevesebb mint 3 ezer milliárd. És bizony, a képlet másik oldalán ott vannak a fedezetül szolgáló források is. Ezek az adatok egyébként egybevágnak az IMF friss számításaival is, amely szerint egy átlagos fejlett gazdaságban a GDP 6,5 százalékából lehetne finanszírozni egy jelentékeny alapjövedelem-programot – ez Magyarország esetében 2,3 ezer milliárd forint lenne.
Az az érvelés megbukik tehát, hogy az alapjövedelmet nem lehet bevezetni: az egész politikai – és társadalmi – akarat kérdése. Tehát arról kell szóljon a vita, hogy akarjuk-e a bevezetését, támogatjuk-e azokat a célokat, amelyeket szolgál, és vannak-e jobb eszközeink ezen célok elérésére.
Lássuk először a célokat!
Egyetértünk-e abban, hogy a teljes nincstelenség a XXI. században, Európa közepén nem elfogadható létállapot? Egyetértünk-e abban, hogy Magyarországon méltatlanul sokan élnek mélyszegénységben vagy a létminimumnál kisebb összegből havonta? Egyetértünk-e abban, hogy létezik dolgozói szegénység; hogy sokan masszívan alulfizetettek; hogy a 85 ezres nettó minimálbér (és pláne az 52 ezres közmunkásbér) nem elég a méltó megélhetésre? Egyetértünk-e abban, hogy ha a családok közel kétharmada gyakorlatilag semmilyen megtakarítással nem bír, hónapról hónapra él, akkor ott valami nagyon nincs rendben? Egyetértünk-e abban, hogy elfogadhatatlan, ha egy átdolgozott élet után havi 50-70 ezerből kell nyomorogni nyugdíjasként?
Akkor az kell legyen a célunk, hogy növeljük a társadalom rosszabb helyzetben lévő tömegeinek (mintegy háromnegyedes többségének!) jövedelmi helyzetét. Ehhez változtatni kell a társadalmi jövedelmek elosztásának és az újraelosztásnak a rendszerén, de változtatni kell a munkajövedelmekre rakódó közterhek szerkezetén is a kis-közepes bérek nettójának emelése érdekében. Ezeket a célokat márpedig – a Párbeszéd és számos elismert szakértő meggyőződése szerint – az alapjövedelem bevezetése szolgálja a legjobban. A 60 ezres alapjövedelem mellett a 150 ezres nettó minimálbér pedig garantálja azt, hogy a munkakedv, a munkaerő-kínálat sem romlik, sőt olyanok is be tudnak majd lépni az elsődleges munkaerőpiacra, akiknek eddig nem volt rá lehetőségük.
Az eddigi alapjövedelem-modell kísérletek nemcsak a szegénység csökkenéséről, de a munkajövedelmek növekedéséről, javuló egészségi állapotról, csökkenő iskolai lemorzsolódásról és jobb közbiztonságról is beszámolnak. A Párbeszéd ezért javasolja azt, hogy végezzünk mi, magyarok is egy kiterjedt kísérletet az alapjövedelemmel, és higgyünk a saját szemünknek! És persze hasonlítsuk össze az alapjövedelmet más megoldásokkal, például a garantált minimumjövedelemmel (a Karácsony Gergely által bevezetett Zuglói modellel) vagy bármely más megoldással, amely hatékonyan szolgálja a fent megfogalmazott célokat.
Ebben a munkában számítunk Boros Imrére is: először tisztázzuk, hogy egyet tudunk-e érteni a célokban, utána azt kérjük tőle, hogy ismerje meg részletesen is az alapjövedelem programját, de ugyanakkor kíváncsiak vagyunk arra is, hogy ő milyen megoldásokat ajánl a szegénység és az alacsony bérek problémájára. Nem hisszük, hogy nálunk van a bölcsek köve, de a Párbeszéd a legjobb meggyőződése szerint alaposan kidolgozta a maga javaslatát, és mindig nyitott lesz a tájékozott és jóindulatú felek között folyó, termékeny szakmai vitákra.
Tordai Bence, a Párbeszéd szóvivője
Nulla végösszegű játszma választási kampány idején
Őszinte örömmel tölt el, hogy az Alapjövedelem-utópia címen jegyzett írásomra reflexió érkezett. Semmi kétség, hogy a rendszerváltás messze nem hozta el a társadalom részére a várva várt létnívójavulást, mi több, még jelentős romlás is bekövetkezett. Miközben érzékelhetően csak egy jövedelemtized létnívója javult, a népesség zömének kondíciói vagy hosszú évekig stagnáltak, vagy egy jelentékeny rétegnél (ez legalább 30 százalék) beállt a reménytelen lecsúszás állapota.
A válaszküldővel abban egyetértünk, hogy ez a tőketulajdonláson alapuló létmód hazánkra szabadított legszélsőségesebb változatának a következménye és terméke, amivel szinte egyedülállóak vagyunk a volt szocialista országokban is.
Az sem kérdés, hogy ezen változtatni szükséges. A kérdés csak az, hogy miként. A mikéntre két válasz adódik, legalábbis az alapjövedelem hívei szerint. (Szerintem csak egy helyes válasz van.) Ők az elosztásban keresik az igazságot, jómagam pedig abban, hogy miként lehet a társadalmat nagyobb teljesítményre sarkallni, és főleg hogy a teljesítmény gyümölcseiből miként lehet hazánkban a legtöbbet megtartani, majd azt alapvetően az elvégzett munka alapján elosztani.
Az alapjövedelem-modell nulla végösszegű játszma: valahol elveszek, amit máshol majd juttatok. Erre utal ama megjegyzés, hogy az alapjövedelem költségvetés-semleges és a GDP 6,5 százalékából megoldható. A baj még nagyobb, mintha az egészet külföldön felvett gigahitelekkel kellene fedezni, mert ez az újraosztási módi dezorganizálná a társadalmat. A konzervatív gondolkodás csak a többlet előállításában jeleskedhet, és a több elsősorban munka, illetve megalapozott rászorultság szerinti elosztásában. Remélem, szerzőnk nem olyan „konzervatívokra” gondol mint az alapjövedelem-modell támogatóira, akik ma alapjövedelem-pártiak, hivatali idejük idején pedig a „Nincs ingyenebéd!” elkötelezett hívei voltak.
Abban is egyetértünk, hogy érdemes az emberekbe (a humán tőkébe) beruházni. Ennek azonban a megszolgált bérek emelése a helyes módszere. A történelem szolgált ilyen pozitív tapasztalattal bőven a XX. században. Elegendő az amerikai New Dealre vagy a második világháború utáni európai jóléti társadalmakra gondolni. Sikeres, állam méretű alapjövedelem-modellekről pedig nincs tudomásom, csak sporadikus kísérletekről néhány ezer fővel és az azokról szóló felnagyított sikerpropagandáról.
Ma éppen az a fő probléma, hogy a közben globálissá nőtt tőkestruktúrák nem számon kérhetők, és önkényesen felmondták ezeket a nemzeti szinten megkötött alkukat, ezért pusztul a humán tőke és a fizikai környezet. Sajnos nekünk New Deal vagy jóléti társadalom helyett a második világháború után negyven esztendeig Rákosi Mátyás, Kádár János és a kommunizmus jutott, a rendszerváltás után pedig egyebek mellett éppen velünk fékezték legalább részben a korábbi jóléti államok zuhanását a teljesen nyitott nemzetközi elosztási csatornákon keresztül.
Ezeknek az elosztási viszonyoknak a számunkra kedvező változásán kell erősen továbbdolgoznunk, és a jut is, marad is elv alapján kell a nemzetközi tőkestruktúrákkal alkukat kötni.
Ezenfelül lendületbe kell hozni az időközben roncs állapotba jutott társadalom még munkával mozdítható részét. Még mindig van tartalék, hiszen az aktivitási rátánk bár szépen emelkedik, de még elmarad a nemzetközileg élenjáróktól. Erre érdemes áldozni, mert ez megtérül. A keletkezett többletjövedelmekből pedig költeni lehetne az elesettek emberhez méltó kondícióra is.
Az alapjövedelem-modell lehet, hogy százezreket hozna életvidámabb állapotba, de azokat, akiktől el kellene venni azt a bizonyos 6,5 százaléknyi GDP-t, aligha, ők közben a hitüket veszítenék. A nulla végösszegű játszmában egyre kevesebbet lehetne újraosztani. Akárhogy is csűrjük-csavarjuk az igét, akiktől az alapjövedelem-modell elvenne, azok a társadalom tehertartó oszlopai. Éppen tőlük, a középosztálytól kellene jövedelmet átszivattyúzni és elvenni. Mi értelme a pörgő motorból az üzemanyagot átszívni a javításra szorulóba? Másfelől: a polgári kormány az ellenzéktől, az ellenzéki sajtótól rendszeresen megkapja, hogy „populista”. Bármely kormányzati lépés vagy döntés után hallgathatjuk a kórust, hogy a kormány „populista”.
Például a rezsicsökkentéskor, amikor az ellenzéki pártok a multicégek profitjai miatt kezdtek aggódni, ahelyett, hogy a fogyasztók, a köznapi emberek mellé álltak volna. Csak úgy repkedtek a populista jelzők! Kérdezem én, az a felvetés, hogy munkavégzéstől és teljesítménytől függetlenül fizessen az állam alapjövedelmet, nem ízig-vérig populista? Gondolom, sokunk szerint igen. Most legalább kiderült, hogy a liberális kis pártok is lehetnek populisták.
Végül el kell mondanom, hogy értem az alapjövedelem-hívőket. Választási kampány van. Ők politikai szereplőkké kívánnak válni, de lehetőleg kerülve a veszélyes konfliktusokat. A politikai sikert százalékokban mérik. Ehhez az ige, hogy adok, de nem kérek érte semmit, az remeknek tűnő politika. Joggal feltételezhető, hogy szavazókat semmibe nem kerülő ígéretekkel onnét lehetne elszipkázni, ahol a munka szerinti állami elosztás áll a középpontban, nem pedig a feltétel nélküli osztogatás. Itt két, egymással kibékíthetetlen elképzelésről van szó.
Boros Imre