Venezueláról manapság csak rémtörténeteket hallani. Buszsofőrből lett szocialista diktátor, erőszakos hadsereg, füstös összecsapások, fosztogatások és elcsalt választás – az egész olyan távolinak és elképzelhetetlennek tűnik. Pedig mi itt, a békés Európában is rettegünk attól, hogy egy nap összeomlik a gazdaság, felkúsznak az árak, és beköszönt az élelmiszerhiány. Hogy a fogyasztói társadalom kivillantja foga fehérjét, a boltok polcai kiürülnek, és a városi lakosság élelem nélkül marad. Nem véletlenül lett újra divat az önfenntartás: belül egy kicsit mindenki érzi, hogy ez a nagyvárosi kiszolgáltatottság nem normális. Félünk attól, hogy egy nap az éhség és a kétségbeesés egymás ellen fordítja az embereket. Hogy elindulnak az utcai fosztogatások, és beköszönt a zombifilmekben sokszor látott XXI. századi apokalipszis.
Venezuelában mindez megtörtént, és nem is kellett hozzá olyan sok. Csupán egy vezető, aki vakon tartja magát a szocialista elvekhez, amelyeket az Egyesült Államok egyáltalán nem néz jó szemmel. Az Egyesült Államok megelégedésére az utóbbi években szinte egész Dél-Amerikában piacbarát – azaz USA-barát – politikusok kerültek kormányra. Fellendült a kereskedelem, és a külföldi befektetők kedvükre nyerészkedhetnek a déli kontinensen. Talán nem meglepő, hogy a gazdag olajtartalékokon ülő venezuelai elnök, Nicolás Maduro fájó pont az amerikai nagy testvér szemében.
„A nyolcvanas években egyik elnökünk megpróbálta az országot függetleníteni az USA-tól. Nagyjából az történt, mint ami most Venezuelával, de szerencsére hamar leváltották” – mesélték Costa Rica-i barátaim. Ezen a kontinensen veszélyes szembemenni a fősodorral, főleg ha az Egyesült Államok őrködik északon. Venezuela néhány éve még virágzott. A hatalmas országban nyugat-európai színvonalú élet folyt: az emberek reggelente rohantak az irodába, esténként edzeni jártak, és gigantikus méretű szupermarketekben vásároltak be.
A jólét egyrészt az ország korábbi elnökének, Hugo Cháveznek volt köszönhető, aki a lakosság nagy részét kiemelte a szegénységből. Dél-Amerikában tíz-húsz évvel ezelőtt a szociális juttatások politikája dívott. Az egész népesség hozzáférést kapott az egészségügyhöz, az oktatáshoz és különböző támogatásokhoz – ami mindaddig nem volt általános.
A másik faktor Venezuela gazdag olajtartaléka, amelyet a világ legnagyobbjának tartanak. A venezuelai olajra szüksége van az USA-nak, ám a két ország – érthető okokból – nem folytat kereskedelmet. Néhány éve azonban történt egy váratlan esemény, amely megbolygatta a gazdasági felállást: esett az olajár. A világgazdaság úgy jelentette ezt a tényt, mintha csak egy vajas kenyér esett volna le az asztalról. „Erről senki sem tehet. Nincs mit tenni. Az már ott marad.” Venezuela összeomlott. Legfőbb exportcikke elvesztette piaci értékét. Bár a venezuelai olaj ma is illegálisan folyik északra, ez édeskevés ahhoz, hogy életben tartsa az ország gazdaságát. Ráadásul Nicolás Maduro szocialista politikája addigra kihúzta a gyufát a partnerországok élére került nyugati vezetőknél, így a legtöbben beszüntették az importot Venezuelába. Az ország szinte teljesen magára maradt.
Banálisan hangzik, de ekkor beköszöntött a vécépapírválság. Mivel a dél-amerikai országnak nincs saját papírtermelése, ez valódi gondot okozott. Majd ezt egyre több termék követte: konzervek, tusfürdők, liszt, vaj, hús, cukor. Először mindennek felment az ára, most pedig órákat kell sorban állni, hogy megvehesd a saját fejadagodat. Az elnök ráadásul nem fogad el nemzetközi segítséget, az adományokat visszafordítják a határnál. Az ország kifordult magából a nélkülözés miatt. Ha jó autód van, azt az utcán bármikor elveszik tőled, rosszabb esetben meg is ölnek. Ha pedig kormányellenes tüntetésre mégy, előtte jobb elszámolni az életeddel. Sokan maradtak ott holtan az április óta tartó demonstrációkon.
Több venezuelaival találkoztam, akik beismerték, hogy loptak. Korábban ügyvédként, ruhaüzletet vezető vállalkozóként vagy lakberendezőként dolgoztak, de a havi fizetésük egy doboz tejre nem volt elég, és az éhség nagy úr. „Édesanyámnak nem mondtam el, honnan vannak a csirkék. Bírónő, még bajba keveredne. De hálás volt, mert napok óta nem volt mit ennie” – mesélte egy caracasi férfi, aki tavaly menekült el az országból. Mások beálltak a hadseregbe. Korábban tisztességes, családos emberek voltak, akik most kétségbeestek, mert nincs mivel etetni a gyerekeket. „Egyenruhában könnyebb lopni” – magyarázták a menekülők.
Mikor lesz vége? Senki sem tudja. Nicolás Maduro ellenzéke kezd felőrlődni. Bár múlt csütörtökön az Európai Unió Szaharov-díjban – emberi jogi kitüntetésben – részesítette az ellenzéki politikusokat, ez a gyakorlatban nem sok támogatást jelent.
Az ellenzéki többségű nemzetgyűlés munkáját eddigi akadályozták a Maduro-barát alkotmánybírák, de amióta az elnök minden kritika és tiltakozás ellenére alkotmányozó nemzetgyűlési választásokat tartott, teljes a káosz. Amikor az alkotmányozó szerv átvette az ország vezetését, az ellenzéki politikusok egy ideig ellenálltak. Nem esküdtek fel a jogtalanul kinevezett törvényhozásnak. De néhány hét után kezdik feladni: többen mégis felesküdtek, az ellenzéki koalíció pedig hivatalosan is széthullóban van.
Nem hibáztatom ezeket a politikusokat. A hadsereg a kormány kezében van, és az életösztön mindig erősebb a jogoknál. Nem hibáztatom a venezuelaiakat sem, amiért küzdenek a túlélésért. Most csodának kell történnie ahhoz, hogy az ország kilábaljon a gazdasági apokalipszisből. És legalább még egy csodának, hogy a lelki bajokból is.
