Hatalmas port vert föl a 2016-os PISA-teszteken elért eredmény – ezt onnan tudni, hogy életképes téma, két hete csámcsogunk rajta. Az ellenzék természetesen a kormányt hibáztatja, mint mindenért, ami a galaxisban történik. Ők ugyanis a fejükbe vették, hogy Magyarországon szándékos népbutítás folyik, az iskolák engedelmes birkákat hivatottak kiterelgetni a szavazómezőkre. A nyilvánvaló tény, hogy az internet, a globalizáció és a nyitott határok világában a tudáshoz való hozzáférést lehetetlen meggátolni, nem jut eszükbe.
Minap a kedves szülők egyesülete (MSZOE) találta meg a bűnbakot: természetesen a pedagógusok a hibásak. A megoldást is kitalálták: föl kell függeszteni a PISA-teszteken való részvételt. De ezzel az ökörséggel most inkább ne foglalkozzunk.
Az ítélet így hangzik: a mai gyerekek nem boldogulnak el a matematikával, a természettudományokkal és a szövegértéssel, összefoglalva: funkcionális analfabéták.
No de kihez képest? Kérem szépen, ne a más országok diákjaival való összehasonlítás felől közelítsük meg a problémát. Hanem: hozzánk képest bénábbak. Az idősebb generációkhoz képest. Elvégre, ha mi hozzuk az ítéletet, abban benne van az is, hogy bezzeg mi, mi sokkal okosabbak és életképesebbek vagyunk, már csak azért is, mert meg tudjuk állapítani, hogy ők nem azok.
De miért vagyunk mi okosabbak és ügyesebbek? Hiszen mi évtizedekkel ezelőtt jártunk iskolába. Nem Waldorf-, meg speckó, meg elit, meg mit tudom én, milyen iskolába, hanem abba a közönséges suliba, amelyik a legközelebb volt a lakhelyünkhöz. Ezekben az átlagos tanintézményekben klasszikus metódusokkal tanítottak bennünket. Az azóta eltelt évtizedekben fene tudja, hány paradigmaváltás történt az oktatásban, a pszichológia, pedagógia, didaktika meg egyéb tudományok területén kismillió forradalmi tanulmány, könyv, felmérés, meg egyéb okosság született, és ugyancsak kismillió konferenciára költöttek el egy valag lóvét a gombamód elszaporodott oktatási meg civil szervezetek. Elméletileg kis Einsteinek sokaságának kellene igen ép testben szaladgálnia mindenfelé. Ehhez képest az új generációk egyre tudatlanabbak, ügyetlenebbek, esetlenebbek és egészségtelenebbek; mi magunk ismerjük be: funkcionális analfabéták, és kitör a ribillió, valahányszor ez papíron is bebizonyosodik, esetünkben a PISA-teszten.
Bár tudom, hogy fatvát hirdetnek ellenem, mégis bátorkodom föltenni a kérdést: ha az idősebb generációk tutibbak a fiataloknál, nem lehetséges, hogy ez a sok progresszív teória felesleges maszlag, és az a klasszikus nevelés és oktatás volt a jó, amiben mi részesültünk?
Van ez így, hogy szembe kell néznünk a tényekkel, és megállapítanunk, hogy el…tuk. A szlogen szerzőjén kívül gondoljunk csak a kommunizmusra, újabban pedig a (neo)liberalizmusra…
A botrány kitörése óta elolvastam minden cikket, ami a szemem elé került, de például egyik sem foglalkozott a mai ifjúság legfontosabb testrészével: az okostelefonnal. Ezzel a nagyszerű találmánnyal, amely egy amerikai megmondóember szerint annak a technológiának a többszörösét tartalmazza, mint amivel egykoron az emberiség eljutott a Holdra, mégis legtöbben angry birdsözésre vagy pokémonok becserkészésére használják.
Ezelőtt huszonöt évvel, angol szakos hallgatóként négy napomba tellett, amíg be tudtam szerezni azt az öt John Donne-verset, amelyet a tanár kötelező és elemzendő olvasmányként föladott. Most pillanatok alatt elő tudom varázsolni. Számomra az okostelefon egy csodaablak a tudásra és a világra, a borgesi bábeli könyvtár. A mai átlagkamasz pornót, jobb esetben zeneklipeket néz rajta, vagy a közösségi szájtokon lóg, a tudásra pedig magasról tesz, hiszen az felesleges és uncsi, no meg tudatában van annak, hogy a tanára semmilyen szinten nem fegyelmezheti, és biztonságban, kényelemben lakhat a mamahotelban, amíg a mama él – és utána is, mert megörökli.
Ezt már tizenévesen tudja, míg például velem – és generációm tagjainak java részével – még idejében tudatták, hogy az érettségi másnapján lehet kezdeni a melót, bár persze a továbbtanulás rész- (hangsúlyozom: rész) finanszírozásáról is lehet szó. És tizenévesen rohadtul természetes volt, hogy az ember még kamaszkorában eldönti, mi akar lenni, ha nagy lesz, arra gyúr és következetesen megvalósítja az elképzeléseit. És hogy ennek a tanulás és a munka az útja. És a kedves szülő meg a kedves pedagógus gondoskodott arról, hogy ha erről az útról eltévelyedtél, valamely eszközzel – lett légyen az érzelmes rábeszélés, fenyegetés vagy éppenséggel egy-két büdös nagy pofon – visszatérítsen.
Hanem mégis milyen eredményre számítottunk azoktól a gyerekektől, akikre hatalmas házimozikról dől a celebek világának minden ócska szemete, amelyre a papa meg a mama bambul, miközben ő fejhallgatóval a fején szörfözik a számára trendi szemétben? És ugyanezt teszi az iskolában is, és szemberöhögi a tanárt, akinek az ejnyebejnyén kívül nincs más fegyelmezési lehetősége, amennyiben meg akarja tartani az állását. Mit várunk el olyan gyerekektől, akik két egy számjegyű szám összeszorzásáért már az okostelefonhoz nyúlnak, akiknek lövésük nincs a természettudományokról, mert a szobában tévén, számítógépen, tableten, okostelón lógva nőnek fel, és még egy békára vagy egy cserebogárra sem mozdultak rá életükben; akik nem olvastak Jókait vagy Móra Ferencet, mert az ilyen avítt cuccokat ciki oktatni a XXI. században? Matematikai tudást? Természettudományokban való jártasságot? Szövegértést és -értelmezést? Ugyan. Sem az agyukat, sem az okostelefonjukat nem tudják használni rendesen. Mi a PISA-t reméltünk tőlük?!
Sajnálatos módon sem a kormánynak, sem a tanárnak nincs joga kivenni a nebulók kezéből a kütyüt. A kedves szülőnek meg nem érdeke, mert a kölök netán megszólalna és megzavarná a Való Világ élvezetében. Hanem akkor ne is várja el azt, hogy Einsteint vagy Da Vincit faragjanak szépreményű csemetéjéből a suliban. Mert a nevelési és oktatási rendszerről szomorú kritikát lehetne írni, de a szisztémában legelsősorban a szülőket tartom hibásnak, már csak azért is, mert ők kezdik, az otthoni hét évvel.
Biztos lesznek, akik rávágják, hogy a nálunk eredményesebb országok gyermekei is az online világban tévelyegnek, mégis jobban teljesítettek, de erre azt tudom válaszolni, hogy aligha hiszem, hogy a legigénytelenebb tömegkultúra fogyasztásában, a legszánalmasabb celebek bálványozásában sajnálatos módon kiemelkedő teljesítményt nyújtó Magyarországon a világátlagnál több szülő hagyja, hogy gyermeke konzumidiótává cseperedjen. És mivel az állampolgárok, családok magánéletébe nem lehet beavatkozni, aligha reménykedhetünk abban, hogy a helyzet jobbra fordul.
