Közeledik az év vége, érdemes elővenni a családi fotókat. Persze azokat is, amelyeken a nagymama is ott ült még a karácsonyfa alatt, de most nem ezekre gondolunk. Hanem azokra a fényképekre, amelyeket az európai uniós csúcsokon készítenek a vezetőkről; ezeket is családi fotóknak nevezi a sajtózsargon. Az egyik, pár éves felvételen ott látható például Werner Faymann akkori osztrák kancellár és Zoran Milanovic horvát kormányfő. Nagyon nem értették ők annak idején a magyar határkerítést, és ennek hangot is adtak. Ma már talán jobban értik, ám időközben nemcsak ők tűntek el az európai politika süllyesztőjében, hanem kormányfőutódaik is.
Még régebbi fényképeket is elővehetünk. Az egyiken látható csaknem három tucat vezető közül ma már csak Angela Merkel és Orbán Viktor van a helyén, Jean-Claude Juncker pedig időközben a luxemburgi kormányfői széket az európai bizottsági elnökire cserélte. Közülük Juncker már csak fél évig van a hivatalában, és nehéz megmondani, ki várja jobban a nyugdíjazását, ő maga vagy egész Európa, esetleg a luxemburgi italkereskedelem.
Merkel – saját szavai szerint – 2021-ig, a német parlamenti ciklus végéig maradna, de ma már valószínűbb, hogy előbb sor kerül a kancellárváltásra. Egy, a Bild hasábjain megszellőztetett terv szerint a százalékban lassan egy számjegyű támogatottság felé közeledő szociáldemokraták jövőre felmondanák a berlini nagykoalíciót, helyükre – újrakezdett Jamaica-tárgyalásokat követően – a Zöldek és a szabad demokraták lépnének, és utóbbiak a koalíció előfeltételéül szabnák Merkel távozását.
Ha az e heti EU-csúcson készült családi fotókból indulunk ki, úgy egész Európát tekintve nagy valószínűséggel csak Orbán Viktort és Emmanuel Macront – esetleg még Sebastian Kurzot – látjuk viszont 2022-ben is a pozíciójukban, bár az utóbbi hetek franciaországi eseményei kétséget ébresztettek az Élysée-palota lakójával kapcsolatban, akinek elvileg még három és fél évre érvényes a megbízatása. De vegyük sorra, milyen intézményi és személyi következményekkel járó válságba sodorta magát Európa az elmúlt években!
A németek – Európa vezető hatalma – esetében gazdasági és intézményi stabilitásról beszélhetünk, politikairól és személyiről azonban nem. A Merkel-korszaknak formálisan nincsen vége, gyakorlatilag azonban igen. A hárompárti nagykoalíció egyre kevésbé népszerű, a két nagyobbik kormánypárt jövőre nemcsak az európai voksoláson, de Brémában, valamint három keletnémet tartományban is nehéz választások elébe néz.
A Zöldek a jelek szerint átveszik a vezető baloldali párt szerepét a szociáldemokratáktól, sőt novemberben először már a CDU-t is lekörözték népszerűségben – igaz, egyelőre csak a női szavazók között. Továbbra is azzal kell számolni, hogy a CDU marad az egyetlen kancellárképes párt, viszont beláthatatlan, ki lehetne legalább középtávon Merkel utóda. Az új CDU-elnök, Annegret Kramp-Karrenbauer eddig nem mutatott fel olyan politikai képességeket, amelyek tartósan erre a posztra predesztinálnák.
Sőt az éveken át általa irányított kis tartomány, a Saar-vidék egyáltalán nem hozta a Merkel-korszakban azokat a jó gazdasági eredményeket, amelyeket Németország egésze viszont igen. Ám Merkel körül a szó szoros értelmében a fű sem nőtt másfél évtizeden keresztül. Joggal írta a minap Christian Kern, az előző osztrák kancellár: Mária Terézia óta az egész német nyelvterületen nem akadt hozzá foghatóan befolyásos női politikus. Kíváncsiságból végigkérdeztem az ismerősi körömet, tudják-e, ki a német alkancellár. Nem született túl jó eredmény. A helyes válasz egyébként Olaf Scholz, de maga a személy lényegtelen. Az egyetlen politikus, akire ma jó szívvel rá lehetne bízni az EU vezető hatalmát, Wolfgang Schäuble, aki 76 éves és tolószékben él. Nyilván nem ő a megoldás középtávon sem.
Franciaországban, az EU másik kulcsállamában Emmanuel Macron stabilnak látszó helyzete alaposan megrendült. Egymást érik a zavargások, a tervezett üzemanyagadó-emelés elleni lázadás általános elégedetlenségi hullámba fordult át. Az elnök bocsánatkérésre és engedményekre kényszerült, amelyekről beláthatatlan, hogy elégségesek-e a tiltakozások lecsillapítására, de az biztosnak látszik, hogy alsó hangon tízmilliárd euróba kerülnek, és felsrófolják a költségvetési hiányt.
Macron mandátuma 2022-ig elvileg stabil, pártjának pedig ugyaneddig az évig biztos nemzetgyűlési többsége van, de az elnök politikailag légüres térbe kerülhet, ha az ország tartósan ellene fordul. Mindezt tetézte a héten a strasbourgi terrortámadás, a meglévő egzisztenciális félelmek mellett újra felerősítve a fizikai biztonsághoz fűződőeket is.
A britekkel – Európa vezető katonai hatalmával és üzleti központjával – nem lehet érdemben számolni. A londoni vezetés vergődik: Theresa May a szigetország Angela Merkele, aki szintén annak fejében tarthatta meg ideig-óráig a székét, hogy megígérte, a következő választásokon már nem méreti meg magát. Miközben a brexit feltételei bizonytalanok, May ezen a héten alighanem az egyik legutolsó uniós csúcsán vett részt. Olaszországban jelenleg népszerű a kormány. Talán túlságosan is az.
De az olasz politika nem más, mint az állandó bizonytalanság bizonyossága, pártok keletkezésének és gyors eltűnésének, beolvadásának, szétválásának és átnevezésének, illetve a semmiből felbukkanó, majd hirtelen alámerülő, no name kormányfőknek a végeláthatatlan sorozata. Budapesten drukkolunk ugyan a mai római politika erős emberének, Matteo Salvininek, aki jelenleg Nyugat-Európa legnépszerűbb pártjának áll az élén, de idővel bizonyítania kell, hogy máshoz is ért a bevándorlásellenes lépéseken és a Brüsszellel szembeni ökölrázáson túl.
Ebből ugyanis a 2300 milliárd eurós (!), GDP-arányosan 133 százalékos adóssághegy tetején ülő Olaszország nem fog hosszú távon megélni. Az olaszok előtt álló kihívásokhoz nagyon erős, Merkeléhez vagy Orbánéhoz fogható képességekkel rendelkező politikusra lenne szükség. Ma az olaszok Matteo Salvinibe „szerelmesek”, de emlékszünk arra, amikor druszájába, Renzibe voltak. Andreottit és Berlusconit leszámítva évtizedek óta nem volt egy említésre méltó politikusuk.
Ezek lennének az EU vezető tagállamai, a nagy négyek. A náluk kisebbek közül sincsen mindenki rendben. Magyarország mellett stabilitás látható a lengyeleknél, a hollandoknál, a portugáloknál és – valamelyest legalábbis – a cseheknél, másutt azonban nem nagyon jellemző portéka ez a számottevőbb országok közül.
A spanyoloknál Pedro Sánchez kormányfőnek még bizonyítania kell, miután nem választáson jutott hatalomra. Nemrég ünnepelték az alkotmány 40. évfordulóját, ám ez keseredésre sikerült az országot terhelő problémák, így a tartós bizonytalanságot keltő katalán kérdés miatt. A románok januártól átveszik az EU soros elnökségét, de egymásnak feszülő, ellentétes pólusú vezetésükkel olyanok, mint az önmagát kergető macska. Az adósságválságuk miatt kényszerpályára helyezett görögök szuverenitása értelmezhetetlen. A belgák kormányválságba manőverezték magukat az ENSZ-paktum miatt. A svédek három hónap alatt sem tudtak új kormányt alakítani a választások után.
Ezzel górcső alá vettük az EU összes, az átlagnál nagyobb országát. A jövő tavaszi EP-választás a legjobbkor jön, mert végre friss levegőt hozhat.