Manapság a versenyképesség a gazdaságpolitikai közbeszéd varázsszava: nem vagyunk elég versenyképesek; Magyarország felzárkózása csak a versenyképességének növelésével párhuzamosan valósulhat meg; stb. Vajon igazak ezek az állítások? Mi is valójában a versenyképesség, illetve kinek milyen reszortja, teendője van a versenyképességünk előmozdításában? – az alábbiakban ezekre a kérdésekre keressük a választ. Elöljáróban azonban szögezzük le: fontos dolog a versenyképesség, különösen egy olyan országban, amely ennyire nyitott, globalizálódott, mint hazánk, s amelynek ilyen nagy múltbeli terheket kell cipelnie. Gondolok itt elsősorban a régióban is kimagasló mértékű, a szocializmusból reánk „hagyományozódott” államadósságra.
A fogalom definíciója nem kiforrott, s ezért fordulhat elő, hogy – mind a módszertani problémák miatt, mind pedig a szubjektív elemeket tartalmazó kérdőíves felmérések miatt is – a nemzetközi intézetek által megállapított sorrendiséggel kapcsolatban súlyos problémák és kifogások fogalmazhatók meg. Lásd erről bővebben: Csath Magdolna: Csalóka nemzetközi rangsorok (Magyar idők, 2017. 11. 18.) cikkét, illetve elég csak arra az esetre utalni, hogy a World Economic Fórum (WEF) listáján például Grúzia a 67. helyről a kilencedikre (!) lépett elő egy év alatt. De beszédes az is, hogy bár itt nyilván relatív eredményességről van szó, illetve más-más országokat vizsgálnak ezek a szervezetek, de ugyanazon ország (Magyarország) az egyik listán (a WEF-nél) kilenc helyet javított a friss rangsorban, míg a másiknál (IMD) hat helyet rontott.
Ám mindezen rangsorbeli és módszertani problémák ellenére is be kell látni, hogy maga a versenyképesség, különösen, ha az egyes országokat, illetve konkrétan Magyarországot nézzük, kiemelkedően fontos, hiszen – mint ahogy arra már utaltunk – hazánk méreténél és elhelyezkedésénél, valamint az ásványkincsekkel való ellátottsága miatt is csak a versenyképessége révén tud sikeres lenni a világpiacon. Magyarország ugyanis mindig is a világ egyik legnyitottabb országa lesz, s mivel sem nyersanyagunk, sem pedig felhalmozott tőkénk nincsen (ami például a volt gyarmattartó országoknak, vagy a más eszközökkel sikeres Svájcnak nagyon is megvan), ezért a munkánkkal, illetve a termékeinkkel kell bizonyítanunk.
Érzékletes példa a versenyképesség fontosságára, hogy annak ellenére, hogy az Egyesült Államok az állami beavatkozások terén közismerten visszafogott, a múlt században éppen a konzervatív Ronald Reagan elnök adott megbízást a korszak egyik legjelesebb közgazdászának, Michael Porternek, a Harvard Egyetem professzorának. A megbízás arra szólt: a tudós-közgazdász dolgozzon ki tervet arra, hogy milyen versenyképesség-fokozó eszközökkel tudná visszaverni az amerikai gazdaság az akkor fenyegető japán gazdasági előretörést. Ez a példa, s annak sikeressége is híven mutatja, hogy kell és lehet gondolkodni és cselekedni azért, hogy egy-egy ország versenyképessége javulhasson.
Ma már egyre több közgazdász jut arra a felismerésre, hogy a korábbi évek olcsó bérekre épített stratégiája nem lehet sikeres hazánk számára. S mivel a munkaerőhiány az egész közép-európai térségben megjelent, így az emelkedő bérek úgyszólván törvényszerűek, s ezt a helyzetet több oldalról is ki kellene használni. A nagyobb bérek ugyanis egyúttal jó eséllyel növelik a fogyasztást (s ezáltal a GDP-t is), fokozzák a gyermekvállalási kedvet, különösen, ha a fiatalok várakozásai is pozitívak, illetve a kormányzat is segít többféle állami támogatással és kedvezménnyel, mint ahogy azt manapság jól érzékelhetjük.
A magasabb jövedelmek hozzájárulnak a szociális problémák megoldásához, de a béremelkedés például ösztönzőleg hat honfitársaink hazatelepedésére is. Emellett azonban van egy olyan járulékos következménye, amely a versenyképességünk szempontjából kiemelkedően fontos: a vállalkozások számára a béremelések ösztönzőleg hatnak a beruházásokra, a robotizáció, a digitalizáció és a mesterséges intelligencia kihasználásának azon eseteire is, amelyek révén a rutinmunkák gépekkel pótolhatók. S mivel a hazai piacon is nagy a verseny, ezért árat emelni kockázatos, az emelkedő béreket a vállalatok csak hatékonyabb termeléssel, illetve a termelés újraszervezésével tudják kompenzálni.
A kormányzatnak nyilván számos olyan eszköze és lehetősége van, amely fokozza az ország versenyképességét, s hatékonyabbá, vonzóbbá teheti a magyar gazdaságot. A teljesség igénye nélkül: a különböző engedélyezési procedúrák számának és időigényének csökkentése; az adók csökkentése vagy egyszerűsítése; az elektronikus állami ügyintézés minél szélesebb körben való elterjesztése; az uniós pénzeknek az iparba (lásd: Irinyi-terv), s annak is a digitalizált-robotizált részébe, illetve a kutatás és fejlesztésbe való minél nagyobb arányú terelése; az oktatás-felnőttképzés erősítése, a mai körülményeknek megfelelő fejlesztése.
S nyilván jót tesz a partnerség is, amelynek kiemelkedő esete volt az a hatéves megállapodás, amelynek keretében a munkavállalók, a munkáltatók és a kormány megegyezett egy átfogó és hosszú távú adócsökkentési programról, illetve a bérek emelkedését lehetővé tevő, illetve ösztönző lépésekről. Ráadásul ez a megállapodás – illetve annak tartalma – komoly előrelépést jelent hazánk versenyképességének fokozása tekintetében is.
Bármennyire ügyes és eredményes mindebben a kormányzat (persze még itt is van tér a fejlődésre), egyedül a központi, kormányzati lépések, intézkedések nem tudják sikeressé tenni az országot. Miben kell előrelépniük a vállalatoknak? Rengeteg mindenben: a menedzsmentben; az új ötleteket generáló és összefogásra ösztönző vállalati kultúra kialakításában; az ellenőrzési és auditrendszerek jobb kiépítésében, teljes körűvé tételében.
A pénzügyi ismeretek fejlesztésében – különösen a kis- és középvállalkozások esetében –, a bizalom és a hálózatosodás előmozdításában, a kooperációs lehetőségek feltárásában és kiaknázásában. Mindkét oldalról célként fogalmazható meg és javítandó a vállalkozói attitűd népszerűségének fokozása, illetve a vállalkozói státusz pozitív mintává való transzformálása. Ezen a téren már vannak is komoly sikerek. Elég csak a Prezi arcaira vagy a magyar gasztroforradalom révén ismertté vált séfekre gondolni, akik igen széles körben ismertek, illetve bizonyították, hogy kellő kreativitással, kitartással nemzetközi sikereket lehet elérni, miközben fantasztikusat alkotnak.
A világ átalakulóban van. Regionálisan, technológiailag, az emberek életmódjában, gondolkodásában egyaránt. A versenyképesség azt a képességet jelenti, hogy a magyarok ebben az új helyzetben feltalálják magukat, képesek arra, hogy a változások élére álljanak. A képességek ráadásul fejleszthetők.
A szerző közgazdász, főiskolai tanár