Van itt egy németországi vallási hír; nekem legalább annyira fáj, mint a fölöslegesnek ítélt francia katedrális felrobbantása. Azt szemlézte a Mandiner, hogy Hamburgban mecsetté építették át az egyik evangélikus templomot, és így nyitották meg újra, immár a helyi muszlimok számára.
Az eredeti hír a „konzervatív” Frankfurter Allgemeine Zeitungban jelent meg, a német tudósító nem is annyira megszólaltatja, mint inkább meglelkendezteti az idős Wolfgang Weissbach nyugalmazott lelkipásztort, aki zokniban, áhítatosan át- meg átszelve a mecsetet, áradozik a történtek kapcsán. Hálás a szíve, hogy a muszlimok megmentették a 2004 óta üresen omladozó épületet, belakták, és ezzel az egykori templom szerinte továbbra is Isten háza maradt, ahol ismét folyamatos az imádság!
Az egész cikkből csöpög a politikailag korrekt elragadtatás. Rákerestem Hamburg Horn városnegyedének honlapjára, mit tesz Allah, ott fő anyagként ugyanebben a hangnemben számolnak be az ingatlantulajdonos és a vallásgyakorlás örvendetes cseréjéről, amivel mindenki elégedett. Mellesleg a honlap főoldala már a bemutatkozás főcímében is úgy hirdeti ezt a hamburgi kerületet, mint ami „átmenet a multikulti és a kertváros között”. Ha kapiskálom az újnémetet, ez azt jelenti, hogy az egykori hamburgi munkásnegyed jelenleg a munkáskéz pótlására behívott idegenek paradicsoma ugyan, de még nem egészen no-go zóna. Mindenesetre az egykori Kapernaum nevű templom karcsú tornya már nem keresztet visel, hanem Allah nevét, óriási arab írásjelekkel.
Kapernaum… Márk evangéliuma szerint Jézus Kapernaumba látogatott, és a zsinagógában úgy tanította a híveket, „mint akinek hatalma van”, sőt isteni hatalmával a városból tisztátalan lelkeket űzött ki megkötözött emberekből és betegeket gyógyított meg. Weissbach tiszteletes reszketeg hangján meg a „folyamatosságnak” örül. Ami valójában egész más. Az ő népe elhagyta a templomot és eltűnt. Köddé vált az evangélikus vallás az egész kerületből.
Milyen hitvallás akkor ez a nyilatkozat a német lelkipásztor részéről? Hiszen az egyszerű hívő lutheránus is fújja, hogy egyedül a Jézus Krisztus megváltásába vetett hit által lehet üdvözülni. Ráadásul aki ezt átérzi, annak küldetése van a pogányok és a más vallásúak felé. A nyájavesztett, pásztorolásban kudarcot valló tiszteletesnek, ha hisz, az iszlámot a hamis vallások közé kellene sorolnia, mint azt fordítva teszik a Hamburgra honfoglalóként tekintő muszlimok. Akárhogy is, a kisöreg a vallások közötti meddő párbeszédben már az önfeladás nevű fokozatra kapcsolt.
De hova tűnt az erő, sőt az élet a kereszténységből Németországban? Nem elégséges magyarázat, hogy ott az állam szed be a jövedelmek 8-9 százaléka arányában egyház-
adót, és ezért (is) évente tízezrek lépnek ki felekezetükből. Bár azért beszédes tény, hogy a nagy liberális-demokráciás meg jogállambajnok Németországban, a magyarországi helyzettel ellentétben, tényleg államegyház van. A normális támogatási módszer helyetti financiális összefonódás elősegíti a hitélet arcvesztését is.
Innen érthető például, miért ugyanazt a megveszekedett tolerancianótát fújja a bevándorlók befogadásáról Merkel kancellár, mint a lelkészek, papok, illetve hogy sok evangélikus tartományi egyházban a lelkészi szabályzat megengedi a homoszexuális párok parókián lakását, magyarán azt, hogy a gyülekezetvezetők a Bibliának látványosan ellentmondó életformát éljenek.
De van-e még más oka is annak, hogy német földön a bebábozódó templomokból pompázatos, de idegen mintázatú mecsetek bújnak elő? Van bizony. Magyarországon a második világháborút követő vallási ébredést ugyan több évtizedes egyházüldöző rezsim nyomta el, egyházaink mégsem élettelen állapotban kerültek ki a szabadságba, épp a hajdani ébredések utóhatása és a nehézségek miatt.
A nyugati egyházak viszont elvilágiasodtak a jólétet szélsőséges önkényeztetésre fordító társadalomban és a mindent viszonylagosnak, kicserélhetőnek tartó – szilárdan semmit sem valló – posztmodernség bűvöletében. Így éri őket most az eszelős, felülről szervezett nemzetközi terv, amely univerzális léptékű homogén társadalmat akar európai civilizációnkból, a migránscsap tövig nyitásával.
A nyugati kultúrafejlődés eltorzult akkor, amikor nem feltételezett többé egy szeretetteljes, fiát és vele mindent nekünk áldozó, de szent voltáról le nem mondható Istent. A Biblia Istenét Nyugaton egyre inkább autoriternek látják-láttatják, majdnem olyan autoriternek, mint az Európai Parlament vörös meg zöld űrlényei Orbán Viktort. Szóval autoriter a keresztény Isten, aki nem hizlalja alázatra, bűnvizsgálatra érzéketlen önbecsülésüket? Hát milyen lesz majd a nyugatiaknak Allah, akinek nevében nem a vallások univerzalista összekeveredése, hanem a fapados iszlám fog teret nyerni?
Hamburg-Horn esete tanulságos. Horn különben azt jelenti, kürt. Hadd fújjam meg, keresztény újságíró, a kultúrharcok közepette a hitharci kürtöt, még ha némelyek számára fülsértő is. Ahhoz, hogy ne legyünk újra gyaurok, aligha lesz elég a várhatóan nagy felhatalmazású európai nemzetképviseletünk. Nem lesz elég a kultúrkereszténység, még kevésbé a „bármilyen szakrális talapzat”. Átélt kereszténységre van szükségünk. Ha ragaszkodunk ehhez, felülről meg is kapjuk. A megmenekülésünkkel együtt.
A szerző újságíró
