Szakács Árpád A tényekkel fölösleges vitatkozni című írásában helyesen jegyzi meg, hogy a tükörbe nézés, az önreflexió mindig hasznos, hiszen nyilván nem minden tökéletes, amit az ember csinál. A tükör azonban, ha mondjuk ő néz bele, nem segít megválaszolni bizonyos kérdéseket, amelyekre egy másik személlyel, mondjuk velem való eszmecsere alapján könnyűszerrel választ lehetne kapni – sok nyomdafestéket is megtakarítva.
Válaszcikkében továbbra is, újult erővel nehezményezi a Magyar Könyv- és Fordítástámogatási Iroda döntéseit. Ne gondolja, hogy a lefordításra kerülő művek közül nekem nem hiányzik sok minden. Engedje meg, hogy egy konkrét példával segítsek megérteni a helyzetet. Oravecz Imre A rög gyermekei című regénytrilógiájának nincs angol változata. Valóban érthetetlen, hogy pont egy olyan mű, ami jórészt egy magyar család Amerikába történt elszármazásáról szól, nem talál helyet az amerikai könyvpiacon.
Oravecz Imre az elmúlt néhány hónapban háromszor is intézményünk vendége volt, mindig szívesen látjuk. Iránta és művei iránti elkötelezettségemet még a Szakács Árpádhoz hasonló elszántsággal sem lehet kétségbe vonni. A fordítással azonban sajnos az a helyzet, hogy nem a mi intézményünk jelöli ki a lefordítandó írókat, hanem a külföldi könyvkiadók pályáznak, azt pedig, hogy melyik szerző művével, azt nem mi döntjük el. A pénzt pedig sohasem az írók kapják.
Azt nyilván nem mondhatjuk, hogy ha – a példánál maradva – Oravecz művével nem pályáznak, akkor más se kapjon támogatást. Fontos megérteni azt, hogy a kiadók döntésének befolyásolására nem elég, sőt nagyon is kontraproduktív politikai ihletésű hiánylistákkal, pláne „a hivatásos aggódók” túlsúlyát hangsúlyozó érveléssel előállni. Egy-egy eddig kevésbé fordított szerző bevezetéséhez alapos és kitartó ismeretterjesztő és szervezői munka szükséges.
A szerzők legjobb külföldi lobbistái a fordítók, éppen ezért hívjuk meg őket rendszeresen, kisebb-nagyobb csoportokban, fontosságukat többek közt azzal is kiemelve, hogy – mint tavaly júniusban – a köztársasági elnök fogadja őket, és hogy – mint néhány héttel ezelőtt – olyan szakértők beszéljenek nekik a kortárs irodalmi termésről, akik képesek kellően nagy merítéssel bemutatni azt. Ahhoz, hogy a megjelenő, a magyar adófizetők pénzéből támogatott művek el is keljenek a nemzetközi könyvpiacon, csak a bejáratott kiadókkal való nagyon is intenzív együttműködéssel lehet eredményt elérni.
Hiába fordíttatnánk le a mégoly zseniális Oravecz-regényeket angolra, s nyomtatnánk ki akár sok ezer példányban, ha nem lenne egy olyan kiadói, terjesztői hálózat, amely hirdeti, teríti a megjelent köteteket. Merem remélni, hogy Szakács úr a fent említett helyzetleírást nem tekinti újfent „magyarázkodásnak”. Higgye el: a kulturális szféra összetettségének megértése nem a politikai éberség lankadásának jele.
Azt írja, „több mint beszédes”, hogy az ő írásának megjelenése után engem a nyugati sajtó védett meg. Egyrészt remélem, nem tartunk ott, hogy a nyugati sajtó minden állítása úgy általában kínos lenne Magyarországon annak, akit éppen nem kritizál. Másrészt pedig bár kedves, hogy személyemnek ekkora jelentőséget tulajdonít, a nyugati sajtó nem engem „védett meg”, hanem azt az általa könnyedén odavetett írói névsort kifogásolta, ami azt a benyomást keltheti, mintha Magyarországon bárki is számon tartaná a rendszer irodalmár ellenségeit.
Ugyanakkor megnyugtathatom, ha bármely nyugati újságíró a véleményemet kérdezi az ügyről – mindeddig nem tette –, akkor legjobb meggyőződésem alapján azt fogom mondani, hogy szép dolog a sajtószabadság, és jó, hogy egy Szakács Árpád nevű irodalmi érdeklődésű újságíró szabadon elmondhatja a véleményét egy közintézmény működéséről. És persze örvendetes, hogy maradt még egy napilap, ahol nyíltan lehet vitatkozni fontos kulturális ügyekről.
Azt reméltem, hogy megúszom az övéhez hasonló névsorolvasást, hiszen továbbra sem az írók, művészek politikai szimpátiáját követve alakítjuk a Petőfi Irodalmi Múzeum programját, de mivel továbbra is „vérlázító aránytalanságot” emleget, s ehhez példákat is hoz, hadd bizonyítsam hát konkrét állításokkal véleményének megalapozatlanságát.
Felrója nekem, hogy Náray Tamás tervezte Szabó Magda-kiállításunkat. Ehelyett az igazság az, hogy a tárlatot a PIM saját kurátorai és látványtervezői készítették, Náray Tamásnak egyetlen, egyébként a magyar állam által évekkel ezelőtt megrendelt ruhakompozíciója van kiállítva, ezzel is jelezve az írónő személye és életműve nyomán létrejött kultuszt.
Felrója nekem továbbá, hogy a Quimby énekese, Kiss Tibor is népszerűsíti az Arany-kiállítást. De ha már a popszakmánál tartunk, az nyilván elkerülte a figyelmét, hogy a tavalyi Múzeumok éjszakáján, mint ahogy idén, a költő 201. születésnapján is Kovács Ákos volt a vendégünk, nem egy rövid videófelvételen, mint Kiss Tibor, hanem élőben, nagy sikerrel. És a közeljövőben is várjuk. Nem azért, mert ezt vagy azt gondol a politikáról, közéletről, hanem azért, mert kiváló Arany-estjével már amúgy is sok olyan embert nyert meg az irodalomnak, akik esetleg soha nem hallgattak volna Arany János-költeményeket, amiket – s ez a legfontosabb – még jól is mond el.
Ha Szabó T. Anna szerepeltetését kifogásolja A Magyar Nyelv Múzeumában, akkor csak annyit jeleznék, hogy korosztályának egyik legkiválóbb költő-írójáról van szó, akinek felmenői, Szabó T. Attila és Ádám, a kiváló nyelvészek révén egyfajta családi elkötelezettsége is van a magyar nyelv ügye iránt. Korántsem a „paletta szegényessége” vagy valami politikai furfang miatt hívtuk hát meg őt. Egyébként pedig valahányszor találkozom vele, inkább derűt sugároz, korántsem rettegést. A tényekkel tehát valóban fölösleges vitatkozni, ámde ehhez érdemes ismerni is őket, az indulat, pláne a prekoncepció pedig sosem kedvez a tisztánlátásnak.
Tisztelt Szakács úr, összefoglalva: nincs „brutális túlsúly”, nincs „bántó egyoldalúság”, mert a paletta mindnyájunk szerencséjére korántsem „szegényes”. Van viszont rengeteg, az irodalom és a kulturális világ minden szereplőjét figyelembe vevő munka, s ezáltal egy olyan változatosság, ami – ezt olvasom ki a látogatottsági adatokból – a közönségnek is egyre jobban tetszik. Ez egyébként jó hír az adófizetőknek is – politikai szimpátiájuktól függetlenül.
Nyilván nem fogjuk egymást meggyőzni, a PIM népszerűsége viszont a nagyközönség és az irodalmárok körében nőttön nő, a feletteseim pedig majd eldöntik, hogy szerintük is jó-e ez így vagy sem. Ugyanakkor abban, remélem, minden nézetkülönbségünk ellenére is egyetértünk: létfontosságú, hogy minél több, főleg ifjabb embert tudjunk megnyerni az irodalom és általában a kultúra ügyének. Elkötelezettségét látva feltételezem, hogy ebben hajlandó közreműködni. Továbbra is várom a Petőfi Irodalmi Múzeumban.
A szerző a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója
Mezey Katalin
Egyoldalú a globális tudatipar
Nincs szomorúbb annál, mint amikor egy évtizedek óta kiterjedten létező, baljóslatú jelenséget gyorsmérlegre teszünk, és megpróbáljuk megnevezni, hogy ki is a felelős érte, ki a spiritus rector. Esetünkben ez a kiterjedt és baljóslatú jelenség a magyar kulturális és művészeti életnek (és mögötte természetesen politikai életünknek) egyensúlyba kerülni nem tudó valósága, amin a rendszerváltozás óta eltelt közel harminc év nem sokat javított, ha egyáltalán javított. Persze, egyszerű lenne, ha a felelős(ök) kipécézésével, egyetlen nyisszantással megoldhatnánk a problémát, mint a gordiuszi csomót. Ha valakinek – mondjuk a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) alig másfél éve kinevezett főigazgatójának – a nyakába lehetne varrni a dolgot, felemlegetve az intézménye tevékenységében található vélt és valós visszásságokat.
De hát a Magyar Idők cikksorozatának (Kinek a kulturális diktatúrája?) szerzője által felsorakoztatott valós jelenségek és események minimum nyolcvan százalékának semmi köze sincs a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz és Prőhle Gergely főigazgatóhoz. A fennmaradó húsz százalék mérlege pedig egészében még nem az ő regnálásának a következménye.
A cikksorozat említi, de napi tapasztalataink alapján is tudjuk, hogy vannak emberek (közemberek, értelmiségiek, művészek, politikusok stb.), akik megbecsült helyzetükben is folyamatosan üldözöttségükre, elnyomottságukra panaszkodnak. Hogy miért? A kétezres évek közepén (tehát még a szocialista–szabad demokrata kormányzás idején) egy, a kultúra pénztelenségét tárgyaló irodalmi tanácskozáson egy jól ismert liberális író így fogalmazott: „Amíg ti is a színpadon vagytok, addig nem kell több pénz kultúrára.” Tehát ha már a varázskörbe nem tartozók éhen haltak, majd csak akkor kell megemelni a büdzsét. E logika mentén nem az a kérdés, hogy a „mértékadó” kulturális szereplők kapnak vagy nem kapnak elegendő pénzt és lehetőséget, vagy hogy esetleg kevesebb pénzt kapnának, mint a „kormányhoz hű” oldal szereplői. A botrány oka az, hogy nem csak ők kapnak. És hát kapnak.
Felőlünk nézve azonban, mert hiszünk a demokráciában, az ideológiai ellenfeleket nem kiszorítani szeretnénk. Hanem az ő értékrendjükkel párhuzamosan felmutatni és érvényre juttatni kívánjuk a történelmi, kulturális, vallási hagyományainkat tisztelő, azokat tovább éltetni akaró világszemléletet, valamint az ennek elkötelezett bölcselet, tudomány és művészet értékeit.
Ennek a sikere persze föltételezi, hogy a szakma és a tágabb kulturális közösség is ismerje és szeresse ezeket az értékeket és az értékek létrehozóit, megalkotóit. Ezért most – a cikkíróval ellentétben – nem azok nevét fogom felsorolni, akik bár úgymond túlreprezentáltak, túltámogatottak, mégis „hivatásos rettegők”, hanem a „másik oldal” képviselőit, akik természetesen szintén kapnak támogatást a Nemzeti Kulturális Alaptól, a Magyar Művészeti Akadémiától, és szerepelnek a cikkíró által kárhoztatott Petőfi Irodalmi Múzeum programjában is. Harminc éve megmagyarázhatatlan szokása az úgynevezett nemzeti sajtónak és médiának, hogy a legtöbbet azokkal foglalkozik, ráadásul név szerint, akik agresszívan kinyilvánítják szembenállásukat a jobboldalinak nevezett politikával. Mintha a sajtómunkás urak és hölgyek tanulmányaik során kihagyták volna a marketing- és reklámstúdiumokat. Ezért ha egy kiadónak például nincs pénze egy megjelenő könyv hírverésére, a legegyszerűbb, ha megkéri a szerzőt, hogy valamely nyilvános fórumon dörgöljön be egy nagyot pédául a Fidesznek. Akkor biztos, hogy azonnal és teljesen ingyen mindenhol ő lesz a főszereplő.
Az alábbi névsorolvasásban terjedelmi korlátok miatt csak a Petőfi Irodalmi Múzeum 2018 januárjától áprilisáig lebonyolított programjaiból, a teljesség igénye nélkül, a Szakács Árpád említett cikkeiben található írói névsort kiegészítendő, felsorakoztatom azokat az eseményeket és irodalmi alkotókat, akiknek jelenléte igazolja, hogy a PIM vezetése törekszik az egyoldalúság megszüntetésére.
Székelyföld Szerkesztőség, Fekete Vince költő, Lövétei Lázár László költő, Szörényi László irodalomtörténész (2018. január 15.), ugyancsak Fekete Vince költő és Ács Margit író (április 24.), Magyar Napló Kiadó: A századelő irodalma, Ambrus Lajos író, Bíró Gergely író, szerkesztő, Szentmártoni János költő, Zsille Gábor költő (három antológia a magyar kultúra napján, január 22.), Oravecz Imre költő, író, Ács Margit író (február 7.), Oravecz Imre születésnapi estje (március 13.). Grendel Lajos – születésnapi est (március 13.); a magyar széppróza napja (közreműködtek: Balog Zoltán miniszter, Bene Zoltán író, Bíró Gergely író, Erős Kinga író, Mezey Katalin költő, Nagy Koppány Zsolt költő, Orbán János Dénes költő, Szakolczay Lajos író, Szentmártoni János költő, Szőcs Géza költő, író, Végh Attila költő, Weiner Sennyei Tibor költő, író és mások, február 18.). A 25 éves Nap Kiadó könyvbemutatója: Kodolányi János: Suomi (mások mellett Gróh Gáspár író, Sebestyén Ilona kiadó, Kodolányi Gyula költő és Pusztay János író, február 28.). Egy óra Arany Jánossal (Kovács Ákos előadóművész, énekes, költő, március 2.). A Magyar Írók Egyesülete Lyukasóra folyóirata Reformáció különszáma (mások mellett Czigány György költő, Sághy Ildikó szerkesztő, március 9.). Pákozdy Ferenc emlékezete (verseskönyvbemutató, március 20.); Ágh István 80 (mások mellett Gróh Gáspár író, Mezey Katalin költő, Nagy Gábor költő, Sebestyén Ilona szerkesztő, Szentmártoni János költő, március 23.); Hubay Miklós 100 (többek között Zsille Gábor költő, április 9.).
A műfordítás-támogatási alapnál nem ilyen jó a helyzet, a külföldi kiadók nem állnak sorban a nem liberális szellemiségű szerzők műveinek lefordításáért és kiadásáért. De ez a globális tudatipar egyoldalú érdeklődésének és üzleti érdekeinek is a következménye, sokrétű és valóban fontos téma, amely megérdemelné, hogy egyszer teljes összetettségében foglalkozzunk vele. Amire már például a Magyar Művészeti Akadémia többször tett javaslatot az illetékes minisztériumoknak.
Az emberi sorsokat érintő társadalmi mozgások következményeit nem könnyű korrigálni, és csak átgondolt, a szereplők minél szélesebb körét együttműködésre késztetni képes munkával lehet. Abban bizakodom, hogy ez a kulturális életünk érzékeny pontjait érintő sajtóvita végül is erre ösztönöz, és így jó célokat szolgál.
A szerző költő, műfordító
(Szakács Árpád válaszcikke a holnapi számban jelenik meg. A vitaindító cikk ITT, az első válasz ITT olvasható.)