A világ egyik legrangosabb tudományos folyóirata, a Nature június 26-ai számában egy a maga nemében példátlan véleménycikk jelent meg Worrying changes in Hungary (Aggodalomteli változások Magyarországon) címmel. Szerzője nincs megnevezve, vagyis szerkesztőségi véleménynek tekinthető.
Az írás a magyar kormány és a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) között kialakult vitáról szól. A cikk tartalmát tekintve jól látszik, hogy azt az Akadémia munkatársai mondták tollba. Eltekintve a cikkben hemzsegő, finoman fogalmazva kétes megállapításoktól, és attól, hogy még a Fidesz nevét is Fidezs alakban olvashatjuk, egy különösen felháborító mondat is olvasható, amely mellett nem lehet elmenni szó nélkül.
Angolul így hangzik: „Yet many researchers in Hungary tell Nature they are worried (…) that historians should glorify their country’s past.” Azaz: „Sok kutató úgy nyilatkozott a Nature-nek, hogy aggódnak amiatt (…), hogy a történészeknek dicsőíteniük kellene az ország múltját.”
Igen, jól olvasták. Eljutottunk oda, hogy a hazai történészek egy része amiatt aggódik, hogy a magyar történelemről pozitívan kellene írni. Az esettel kapcsolatban a következőket kell megjegyeznünk.
Semmifajta hivatalos szándék, nyilatkozat nem történt arra nézve, hogy a kormány erre kötelezné az MTA történészeit. Akik a Nature-nek nyilatkoztak, félelmeiket kész tényként prezentálták, ez pedig egy tipikus skizoid tünet. Felháborító továbbá, hogy a magyar adófizetők pénzéből működő Magyar Tudományos Akadémia egyszerűen nem reagált erre az állításra. Szilárd meggyőződésem – vagy legalábbis merem remélni –, hogy ezek a nyilatkozó kollégák kisebbséget alkotnak még a köztestületen belül.
Aki tárgyilagosan foglalkozik magyar történelemmel, az számos korszakban egyszerűen nem írhat úgy a magyar történelemről, hogy ne dicsőítené a múltat. Erre ezernyi példát lehetne felsorolni, most azonban csak hármat említek.
Az Árpád-korról például, amikor hazánk mind nemzetközi tekintélyben, mind hatalomban Európa vezető hatalmai közé tartozott, csak abban az esetben tudunk eltérni „a pozitív narratívától”, ha azt műveljük, amit 1949 és 1990 között a bolsevik és marxista történetírás produkált. Elhallgatjuk például, hogy a kortársak által csak „szent királyok nemzetségének” nevezett Árpád-ház a legtöbb szentet és boldogot adta a királyi dinasztiák közül a kontinensen.
Lehet-e dicsőítés nélkül írni a nemzeti identitásunk alapját képező 1848–49. évi forradalmunkról és szabadságharcunkról? Vagy vehetjük jelen sorok írójának szűkebb szakterületét, az első világháborút, amelyet szabályszerűen és egyszerűen száműzött a kommunista államhatalom a kutatandó területek közül. „Az imperialista háborúban” egyes-egyedül a bolsevik forradalmakhoz vezető véres utat láttatták és taníttatták. Mindennél jobban illusztrálja ezt a folyamatot, hogy az ötvenes években egész egyszerűen kidobták a magyar veszteséglistákat, ezzel is meggyalázva az akkori áldozatok, hősök emlékét.
Eltekintve attól, hogy a hazaszeretetnek még a legapróbb csírája sincsen meg a tisztelt szerzőkben és nyilatkozókban, szeretném felidézni az egyik legkiválóbb kora újkori történetírónk, Istvánffy Miklós példáját, aki monumentális művében a Mohácsot közvetlen megelőző időszak történetét illetően úgy fogalmazott, hogy szívesebben írt volna magyar sikerekről, győzelmekről, mint a vereségről és a Magyar Királyság pusztulásáról, de a tényeknek engedve ezt kellett tennie, vagyis sajnálja, hogy így történt.
Azt gondolom, hogy ennek a szakmai ethosznak napjaink történetírásában is érvényesülnie kellene, mivel a történetírás szükségszerűen morális műfaj. Gulyás László szegedi egyetemi tanár kiváló megfogalmazását szeretném idézni ezen a ponton: „A magyar történelmet illő magyar tollal írni, magyar szívvel és magyar lélekkel.” Ezzel szemben hazánk szovjet típusú tudományos akadémiáján pont ennek egyenes ellentéte érvényesül még 2018-ban is, miközben állítólag NER-diktatúra tombol már a nyolcadik éve.
A véleménycikk közlésével maga a Nature is lejáratta magát: a szerkesztőségnek utána kellett volna néznie egy-két dolognak, mielőtt ezt a cikket megjelenteti. Nem tudom, hogy melyik nyugat-európai ország szakmai közvéleménye merne megkockáztatni hasonló kijelentést. Azt azonban meg kell állapítanunk, hogy a posztmodern, illetve a gender studiesszal fertőzött történetírás korában is jellemzően érvényesül egyfajta tisztelet az ember saját hazájával szemben. Erre való tekintettel is elfogadhatatlan ez a mondat, és ismét a tipikus balliberális kettős mérce iskolapéldáját láthatjuk.
Végezetül pedig nagyon jó lenne, ha az érintett kutatók felfednék kilétüket, bátran fel mernék vállalni véleményüket. És talán nem ártana, ha az MTA filozófiai és történettudományi osztálya testületileg határolódna el ettől a kijelentéstől. Máskülönben a dolog ódiuma örökre be fogja árnyékolni az osztály további munkáját és tevékenységét.
Az MTA érvrendszerében gyakran kerül elő az a toposz, hogy a testület csaknem kétszáz esztendős. Ám ezen a ponton érdemes az intézmény alapító atyjának, gróf Széchenyi Istvánnak 1825. november 3-ai gondolatait szó szerint idézni: „Tisztelt Statusok és Rendek! Én ugyan nagy nem vagyok, de vagyonos ember vagyok, azért nemzeti nyelvemnek gyarapítására egy egész esztendei jövedelmemet ajánlom, úgy, hogy ennek a kívánt célra való fordítása s elrendelése mindenkor az országgyűléstől függjön.”
Tehát maga Széchenyi sem akart az alázat teljes hiányát mutató köztestületet létrehozni.
A szerző történész, Veritas Történetkutató Intézet