Ott szeretném folytatni, ahol Orbán János Dénes abbahagyta (Adódik a kérdés: mi a PISA van?, Magyar Idők, december 16.). És legalább olyan drasztikus hangnemben, mint az övé, mert másfélére már alig figyel oda valaki.
A kérdés sajnos mindig úgy vetődik fel: hagyomány vagy korszerűség? Ennek jegyében sikerült elhallgattatni a tanítói és magyartanári szakmának azt a részét, amely szeretne ragaszkodni azokhoz a módszerekhez és értékekhez, amelyek a tapasztalat szerint nélkülözhetetlenek bármely tudás megalapozásához. A tanító és a magyartanár defenzívában van, neki csak alkalmazkodni szabad, feltételeket szabni nem. Pedig napnál világosabb, hogy anyanyelvi alapok nélkül sem természettudomány, sem felnőttoktatás, sem idegen nyelvi oktatás nem létezik. De meg sem mer már szólalni, és amikor szembesül az őt érintő újabb és újabb reformokkal, nem megy az utcára tüntetni, csak belehajtja a fejét az újabb igába. Elvileg lenne országos szakmai fóruma is, ahol a véleményét megpróbálja érvényesíteni, de erről már rég leszokott, mert neki ott még soha nem lehetett igaza. Nem tudott szót érteni sem a nagy magyar valóságtól elszakadt elitiskolai tanárokkal, sem a változtatásra nem hajlandó ókonzervatív tananyagvédőkkel, sem a gyerekek szórakoztatására berendezkedő show-manekkel.
Nem mondja el, hogy ő már nem tudja elolvastatni a kötelező olvasmányokat, hanem filmeket vetít róla. Ha érettségi tételeket kell kijelölni, óvatosan megmarad azoknál a szerzőknél, akiket az ajánlások tartalmaznak, mert nehogy már „fasiszták” szerepeljenek a tételsorában. Pedig lehet, hogy a gyerek több érzelmet és tartalmat kapna, ha olyan szerzőkkel is találkozna, akik netán a hit, a természetszeretet, a hazaszeretet vagy a szerelem pozitív példáiból is fel tudnak mutatni valamit, vagy több humor és népiesség lenne a szövegekben.
A követelményekkel lépést tartó pedagógus nagy meggyőződéssel továbbképzést tart arról, mennyire tetszik a gyerekeknek az óra digitalizálása, de jóslatokba sem mer bocsátkozni, hogy ez mennyire fogja növelni a szövegértés színvonalát. A tanító engedelmesen követi az olvasástanítás toldozgatására-foldozgatására vonatkozó óvatos reformokat, és még véletlenül sem mondhat olyat a szülőnek, hogy mitől tiltsa el a gyermekét. A magyartanár még képes odafigyeli az olyan továbbképzésre, ahol a helyesírás új szabályairól van szó, holott gúnykacajban kellene kitörnie, hogy mire is használja ezt a tudását. Végre a sarkára kellene állnia, és azt mondania: amíg olyanok a magyar érettségi követelmények, hogy már nemcsak a kutyám, hanem a kecském is tudja teljesíteni, addig itt ne várjuk azt, hogy a gyereket valami motiválja.
Nagyon szép törekvés, hogy élményszerűséggel kell megszerettetni a szépirodalmat az ifjúsággal, de ha ez nem párosul átgondolt követelményrendszerrel, akkor maradunk ott, ahol vagyunk, a bányászbéka feneke alatt. Ez már rég nem teljesítmény-visszatartás, amiben élünk, hanem szándékos teljesítményleépítés. Ha nem kapja vissza a megfelelő súlyát és jelentőségét – mégpedig a követelményrendszerben – a leíró nyelvtan és a helyesírás, ne is reméljünk javulást az oktatás semmilyen területén!
A feje tetején áll minden. Az általános iskolás irodalomórája laza lötyögés, nyelvtanórája viszont nincs elég, hogy gyakorolhassa és egy életre rögzítse a nyelvtant. A szövegértést a középiskola végén mérjük, holott annak a bemenetnél lenne szerepe. De ha ki kellene emelni az egész folyamatnak a kulcsát, az az írás és olvasás tanítása. És most tértünk vissza Orbán János Dénes gondolataihoz, ahhoz, hogy a beszédészlelés és a taníthatóság kérdése bizony nagyon szorosan összefügg az iskolán kívüli előzményekkel. A média átvette a szerepét a papnak, a tanítónak és a szülőnek.
A papot már rég ledöfte Európa, a tanítót most fojtogatja, majd a szülő következik. Azok a nemzetek képesek az oktatásukat és magukat kézben tartani, akik a hagyomány és az újítás talaján állnak, nem pedig földig rombolják saját tradícióikat. A magyar nyelv is nemzeti kincs, nem szabadna minden bűntényt megengedni vele szemben. A nyelvművelőket sikerült elhallgattatni, a nyelvi norma szót is ki kellett törölni a tudatból – ez a normális? Pedig nincs az a digitális generáció, akit gatyába ne lehetne rázni, ha kihívásként, kalandként és érdekességként – mondhatnám, egzotikumként – végre egy kicsit megerőltető akadályt állítanánk elé.
A szerző tanár