Állandóan visszatér a magyar baloldali és a nemzetközi liberális sajtóban, hogy egyes országokat valamely vezető elejtett kijelentése miatt el kell szigetelni. Mondjuk Magyarországot kizárni az EU-ból, mert a kormányfő találkozott Recep Tayyip Erdogan török államfővel vagy Vlagyimir Putyin orosz elnökkel.
Nagyon harcias cikkek tudnak ilyenkor megjelenni, mondván, Orbán Viktor azért találkozott a fent említett vezetőkkel, mert szereti őket, felnéz rájuk, s mintaként követné politikájukat. Ez egy olyan általános tévedés, amely mindig akkor jelenik meg, ha savanyú a szőlő, és azt kell elmagyaráznia a hazai ellenzéki politikusoknak vagy szakértőknek, miért roppant rossz a magyar diplomácia.
Nem volt olyan nagyon régen, mondjuk tíz éve, amikor a tévés műveltségi vetélkedőkben igen sok pénzt fizettek azért, ha valaki meg tudja mondani, ki Magyarország miniszterelnöke. Gyurcsány Ferenc vagy Medgyessy Péter egyike volt azoknak, akik szerepelnek a nagy uniós ülésrendben Görögország és Írország között, és nagyon kell rájuk figyelni, nehogy a bájosan sorakozó furcsa betűket felcseréljék az asztalra kitett papíron.
Akkoriban Magyarországról egy kínai diplomata annyit mondott, hogy az EU tagja. De ennél nem többet, mert valóban színtelen-szagtalan, hatás nélküli, magába forduló ország volt Magyarország, diplomáciai törekvések nélkül, amely hagyta, hogy a mindig nagyobb és erősebb nyugati országok megmondják, merre is kell menni. Mi már akkor is úgy gondoltuk, hogy fontos tényezők vagyunk a világ folyásában, de erre igen kevés ország jött rá.
Az pedig egy pillanatra se merült föl, hogy megszabjuk, nekünk mi lenne a megfelelő, pedig akkor is voltak érdekek, voltak határozottan gondolkodó politikusok, diplomaták, csak valahogy elvarázsolt minket a számunkra felfoghatatlan gazdagság Ausztriában és Németországban, és arra törekedtünk, hogy mi is eljussunk oda. Ők korábban kezdték, nekünk csak utánuk kell mennünk, és lám, még segítenek is, mert ők alapvetően szeretnek minket.
Tévhit. Nem szeretnek. Ebben az ügyben nincsenek és nem is lehetnek érzelmek. Kemény munkával, nagyon jól átgondolt stratégiával, határozott lépésekkel meg lehet mutatni a világnak, hogy Magyarország nem csupán egy a sok közül, hanem annál sokkal több. Így aztán amikor Orbán Viktor kijelentette 2016 szeptemberében, hogy „hatalmas migránsvárost” kell építeni az afrikai partokon, akkor elsőként a líbiai miniszterelnök jelentette ki, hogy erről szó sem lehet.
Márpedig a magyar kormányfő kijelentését viszonylag ritkán szokta komolyan venni egy afrikai vezető, egyszerűen azért, mert nem jut el hozzá a budapesti szózat. Elég csak ránézni a térképre, picike államok, kimondhatatlan nevek, városok, állítólag Csehszlovákia se létezik, Jugoszlávia helyett is van egy szekérderék ország, ember legyen a talpán, aki megkülönbözteti Macedóniát Montenegrótól. De Orbán Viktort komolyan vette a líbiai miniszterelnök.
Majd komolyan vette Hszi Csin-ping kínai államfő, amikor találkozott vele Pekingben, s Vlagyimir Putyin orosz elnök, akivel kiváló kapcsolatokat épített ki. De komolyan vette és veszi Benjamin Netanjahu izraeli kormányfő is, dacára a szirénhangoknak, hogy Orbán Viktor – a régi dzsókerrel élve – antiszemita. Az elképesztő badarságot talán még az se hiszi el, aki írja, de Netanjahu biztosan nem. Közös ügyünk viszont van Izraellel, egyre több.
A világ vezetőivel való tárgyalások közben rendszeresek a találkozók az Európai Unió tagállamainak vezetőivel, s az uniós fórumokon a tudósítók aláhúzzák, mikor fog a magyar kormányfő felszólalni. Mert abban mindig van valami konkrét javaslat, a tévések úgy intézik a híradós összeállításokat, hogy Orbán Viktor legyen benne.
A brüsszeli fotósok figyelnek arra, mikor érkezik meg a magyar kormányfő, készül róla egytucatnyi kép. Nagyon dörzsölt öreg rókák ezek a fotósok, pontosan tudják, ki milyen helyzetben van. Angela Merkelről 2015 előtt olyan képek születtek, mint Európa anyukájáról, 2018-ban pedig mint megtört öregasszony jelent meg a képeken. Orbán Viktorról azt lehet elmondani, ha bejön a brüsszeli tárgyalóterembe, akkor azt mindenki észreveszi. A fotós is.
Amióta tart a hazánk elszigeteléséről szóló litánia – amely a szóban forgó személyek vágyainak kivetítése –, azóta Magyarország mozgástere egyre növekszik. Mert bizony a liberális sajtó állandó ördögeivel, a török elnökkel, a kínai elnökkel, az orosz elnökkel mindenki tárgyal, mindenki üzletet köt. A különbség most annyi, hogy hazánknak súlya van, irányt mutat, s nem másokat követ. Igen, így is lehet csinálni, ha valaki felelős vezető, s nem opportunista szavazatvadász.
