Április 17-én 184 nyugati értelmiségi (zömmel észak-amerikai, de brit, német, francia és izraeli is) nyílt levelet közölt a Politico című, 2007-ben alapított, tekintélyes és az Európai Unió ügyeivel foglalkozó internetes portálon. Ebben azzal vádolták meg az április 8-i országgyűlési választásokon kétharmados többséget szerzett Fidesz–KDNP-t és személyesen Orbán Viktort, hogy terjeszti és a saját politikai céljai érdekében használja fel az antiszemitizmust.
Szó szerint: „A magyar kormány az utóbbi hónapokban ismételten felszította az antiszemitizmus lángját. Orbán közpénzeket használt fel tömeg-propagandakampányra. Ez azt sugallta, hogy egy zsidó bankár mint bábjátékos áll egy nemzetközi összeesküvés mögött, melynek célja Magyarország keresztény kultúrájának lerombolása.”
Nem állítható, hogy a külföldről tiltakozók ezzel különösebb újdonságot közöltek volna: az antiszemitizmus súlyos vádját a rendszerváltás óta visszatérően alkalmazták már Antall József kabinetje, a Fidesz vezette koalíció, majd a kétharmados Orbán-kormányok ellen is. Figyelemre méltó új elem viszont, hogy kinek címezték aláírói a „Merkel szégyenteljes csendje” című nyílt levelet. Nem a magyar miniszterelnököt, nem is Jean-Claude Junckert, az Európai Bizottság elnökét szólították meg, hanem a német kancellárt. Arra szólítják fel, hogy tegyen rendet „Németország hátsó udvarában”, Magyarországon, határolódjon el nyilvánosan Orbán politikájától, és érje el, hogy az EU legnagyobb frakciója, az Európai Néppárt zárja ki soraiból a Fideszt.
Ismeretes, hogy a baloldali és liberális értelmiségiek alapvetően két fő ok miatt bírálják magyar kormányt a nyomtatott és az elektronikus médiában, itthon és a nagyvilágban. Először is azt vetik Orbán Viktor szemére, hogy autoriter rendszert épített ki, és alapjában véve ennek, nem pedig a választók valóságos akaratának köszönheti az EU-ban páratlanul nagyarányú politikai győzelmeit.
A Politico illusztris aláírói, bár erre nincs felhatalmazásuk, azzal érvelnek, hogy az áprilisban szerzett kétharmad nem volt jogos, ugyanis a választás, bár megfelelt a 2011-ben legitim módon elfogadott alaptörvénynek, „kevesebb volt, mint szabad, és távolról sem volt tisztességes”.
Ebbe most ne menjünk bele, épp eleget cáfolták a jobboldali médiában. Szenteljünk viszont figyelmet a Fidesz–KDNP-kormány ellen felhozott másik fő vádnak, mely szerint a párt választási kampánya antiszemita jellegű volt, és Angela Merkelnek diszkvalifikálnia kellene a magyar miniszterelnököt.
A zsidógyűlölet szítása, amennyiben persze megtörtént, komoly bűn Kelet-Európában, autoriter törekvésekkel társulva pedig felveti és megerősíti azt a jó ideje hangoztatott teóriát, hogy „Magyarországon a Horthy-rendszer restaurációja zajlik”.
Kétség sem fér hozzá, hogy Soros György és az általa támogatott NGO-k ellen negatív kampány folyt Magyarországon, amit sokan tekintenek a modern tömegdemokráciák tartozékának. Ennek már volt előzménye az 1989–90-es rendszerváltás után: az MDF-kormányt dilettantizmussal, a koalíciós Fidesz-kormányt „akasztatással” vádolta az ellenzéke. De mennyiben tekinthető a modern antiszemitizmus feltámasztásának, hogy egy zsidó származású, de magát konzekvensen nem zsidónak valló, és Izrael iránt ellenséges politikai csoportokat támogató világpolitikai közszereplő fotóját kiplakatírozzák, azzal a felirattal, hogy „ne hagyjuk, hogy ő nevessen a végén”?
Ismeretes, hogy erről a kérdésről éles vita folyt a baloldali és liberális értelmiségiek, valamint a magyar kormány között. Ebben a Budapestre látogató izraeli miniszterelnök nem volt hajlandó állást foglalni, ezért a Magyarországi Zsidó Hitközséges Szövetségének (Mazsihisz) elnöke nyilvánosan szemrehányást tett neki.
A Politico nyílt levelének a „zsidó bankárt” védelmező aláírói tehát másként ítélték meg a magyar politikai helyzetet, mint a regnáló izraeli kormányzat, illetve a másik hazai zsidó felekezet, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség. Vagyis ők ott, New Yorkban, Berlinben vagy Londonban jobban tudják, hogy Soros elleni plakátok és televíziós hirdetések szították-e a zsidógyűlölet lángját, mint az illetékesek Jeruzsálemben vagy mi itt, Budapesten.
Ugyanakkor a magyar választók túlnyomó többsége soha nem került kapcsolatba sem Soros Györggyel, sem pedig az alapítványai által pártfogolt migránsokkal. 2015 kora őszét leszámítva, amikor is 400 ezer bevándorló vonult keresztül Magyarországon vonattal és autóbusszal Bécs felé, és a híradók képsorai tele voltak a Keleti pályaudvar aluljáróiban berendezkedett közel-keletiek tömegeivel, leginkább a televízió képernyőjén találkoztak velük.
Az irántuk, illetve a szövetségeseiknek tartott hazai politikusok iránti ellenszenvüket ténylegesen csak a szavazófülkében fejezhették ki. Lehet azon vitatkozni, hogy ez a negatív politikai kampány, amely más, távolról sem lényegtelen tényezőkkel együtt a Fidesz–KDNP kétharmados győzelméhez vezetett, mennyire volt „politikailag korrekt”, de ahhoz kétség sem fér, hogy ha alkalma nyílik rá, az ellenzék is élt volna hasonló eszközzel. Meg is próbálkozott vele, amikor uszított a választásokon részt vevő ukrajnai és erdélyi magyarok ellen, de kevés sikerrel.
Érdekes ugyanakkor, hogy a miközben a magyarországi, történelmi antiszemitizmus ennyire aggasztja a nyugati közvéleményt, milyen kevés figyelmet szentel az EU iszlám vallású polgárai részéről megnyilvánuló hagyományos antiszemitizmusnak.
Ami olyan országokban erősödik, és gyűlöletcselekményekben is megnyilvánul, mint a második világháború alatt a zsidókkal példásan viselkedő Svédország. Úgy látszik, a liberális baloldali nyugati értelmiség egyszerűen nem tud mit kezdeni bizonyos jelenségekkel, amelyeknek előidézésében aktívan közreműködött. Napjainkban Stockholmban és Londonban tömegek követelik a saría, vagyis az iszlám jog bevezetését, Belgiumban iszlám párt indul elképesztő követelésekkel, és sikerre számíthat az önkormányzati választásokon, továbbá minden negyedik francia zsidó a kivándorlást fontolgatja.Mégis, a Politico nyílt levelének aláírói még mindig Magyarországban találják meg az EU fekete bárányát.
Amögött, hogy a rendszerváltás óta visszatérően antiszemitizmussal vádolják a magyar kormányt (persze csak a jobboldaliakat), az is szerepet játszik, hogy Nyugaton szinte senki sem képes megérteni az 1941 nyarától egészen 1945 tavaszáig elhúzódó magyar holokauszt ellentmondásos jellegét.
Mivel a nyugati közvélemény évtizedeken át egyoldalú képet alkotott a magyarság páratlan történelmi tragédiájáról, társadalmunk és politikai rendszerünk lényegi elemének tartja az antiszemitizmust. Ezért gondolják úgy sokan, hogy a nemzetiszocializmus sokkal fenyegetőbb veszély nálunk, mint Németországban, amely az eltelt több mint hetven év alatt képes volt szembenézni gyalázatos múltjával. Számos bírálója szemében Magyarország afféle „náci kígyófészek”, történelmi fertőzés góca, ahonnan a halálos kór bármikor átterjedhet a szomszédos országokra, sőt Nyugat-Európát is megfertőzheti.
Ebben a helyzetben elkerülhetetlen, hogy végre megkezdje működését egy olyan intézmény, a Sorsok Háza, mely képes megszervezni a magyarországi holokausztot feltáró történelmi kutatásokat, és ezek eredményeit népszerűsíti itthon és külföldön.
Persze az egykori Józsefvárosi pályaudvar épületeiben berendezett kiállítástól és oktatási központtól csak akkor lehet eredményt várni, ha a magyar holokauszt tanulmányozására életre hívott tudományos intézet is társul hozzá, ugyanúgy, mint Lengyelországban.
Csak remélni lehet, hogy a Mazsihisz, amely az ötvenes években kialakult szokásjogon, teljesen alaptalanul sajátítja ki magának a zsidó származású, de a neológ felekezethez nem kötődő magyar zsidók képviseletét, a következő ciklusban, 2018 és 2022 között nem akadályozza meg a Sorsok Háza megnyitását és a hozzá kapcsolódó tudományos törekvéseket.
A szerző újságíró