Mindenki tudja, minden statisztika alátámasztja az iskolarendszer súlyos fogyatékosságait. Az informatikusok szerint a felsőoktatásba felvettek fele nem tudja teljesíteni a követelményeket. Ez úgy lehet igaz, hogy ezen a téren nem engedtek annyit a vizsgáztatók, amennyi máshol már két és fél évtizede megszokott. Ezekről a bajokról beszélnek a szülők, a tanulók, a szakszervezetiek, a különböző volt és jelenlegi fenntartók munkatársai, no meg persze a szakpolitikusok, akik soha nem tanítottak.
Jelkép lett a kockás ing, abban az országban, ahol a munkaadó a maga igényességének a tudatosítására üzletei (fiókjai, telepei) minden alkalmazottját (csinos) egyenruhába öltözteti. A kockásingezők azt fejezik ki, hogy az iskolarendszer szelleme megrekedt valahol a hatvanas évek végén, s nem is akar eleget tenni korunk kihívásainak. Más területeken ugyanis nyilvánvaló, hogy a munkához szaktudásra van szükség, csak itt hangozhat el, hogy a jó pedagógus mindent tud tanítani.
Állítsuk végre talpára a kérdést: a tudástársadalom nem üres szólam. A minőség ehhez nélkülözhetetlen forradalmát csak és kizárólag az az iskolarendszer viheti végbe, amelynek szellemét igényes, kellő szakképesítéssel rendelkező tanítók vagy tanárok határozzák meg. Akik teljesen birtokában vannak annak a – szüntelenül változó – tudásnak, amelynek alapjait át akarják adni, s amihez csak ezzel együtt lehet megfelelő nevelési gyakorlatot kialakítani. Régen bebizonyosodott, hogy ez fordítva nem működik.
Amit valaki nem tud, azt semmilyen módszerrel nem képes tanítani. Ehhez megfelelő tárgyi és pénzügyi feltételek kellenek, de ennél sokkal nagyobb gond azoknak a hiánya, akik fel tudják mérni a meghatározott követelmények teljesítését, ki tudják szűrni a rendszerből az alkalmatlanokat és elismerik a jókat. Ennek hiányában lehetett gimnáziumi igazgatónak kinevezni a mindössze általános iskolai gyakorlattal rendelkező tanárt, aki ehhez erősen kétes értékű tanfolyamon szerzett bizonyítványt. (E tanfolyamot az minősíti, hogy a tanárok egymás között táltosképzőnek nevezik.)
A Kádár-kor azt sulykolta a köztudatba, hogy lehet, hogy minden rossz, de az oktatási rendszer jó. Ez is hazugság volt. A tanítók és tanárok mindig az előző nemzedéktől hozzák magukkal képzettségük szellemiségét, amihez a politika csak az alkalmazkodást tudja kikényszeríteni, a szellemi azonosulást nem. Ezért képezhettek a múltból jött tanítók és tanárok sok területen kiváló szakembereket. Jó néhány középiskola őrizte az igényesség hagyományát. Jól képzett tanárai sikeresen plántálták át diákjaikba nem csupán a tudás alapjait, de a tanulás öngerjesztő szellemét is.
A nyolcvanas években már eltűntek a „múltból jöttek”, s a mutatkozó fogyatékosságokon egyre többen akartak változtatni. Figyelembe kell venni azt is, hogy az egyetemek és főiskolák az érettségizettek hat-nyolc százalékát vették csak fel, és az ott tanítóknak a követelmények számonkérésénél nem kellett arra gondolniuk, hogy a felkészületlenek tudásának elégtelenné minősítése a megélhetésüket (intézményük költségvetését) veszélyeztetheti.
A jelenlegi tizenkét éves iskolarendszer egy évszázadnál régebben alakult ki, alap- és középszintű tagozódása változott ugyan, de ennél sokkal fontosabb, hogy a hatnapos tanítási idő ötre csökkent. Átalakult a tantárgyszerkezet, az egykori általános műveltség számos eleme kiesett, vagy tanítása önmaga kudarcát jelentő kis óraszámra zsugorodott össze. Megváltozott a társadalom szerkezete, a megélhetési lehetőség és az életmód, a szokásrendszer, a politika, s ez a folyamat nem állt meg, hanem gyorsul.
A természettudományos tantárgyak növekvő fontosságát egy ideig fedezte korábbi ismeretanyagok kihagyása, mára a történelem és társadalomismeret tanárai az érettségi tételekre még felkészítik ugyan diákjaikat, de a megtanultakra az elsőéves egyetemisták jelentős része már nem emlékszik.
A magyartanítás nem tudja megteremteni a tanuláshoz szükséges emlékezet kifejlesztését, az olvasottak befogadásának feltételeit, az önkifejezés nyelvi alapjait, az elvontabb fogalmak megértését. Talán emiatt sem működik az idegen nyelvek iskolai tanítása. Ahogy hiányzik a vizualitás és a zenei nyelv alapjainak lefektetése is. A tanárképzés megrekedt a hagyományos tantárgyi keretek között, sőt a tudomány fejlődésének következtében tovább aprózódott.
1945 után az iskolarendszer sürgősen szükséges bővítését úgy hajtották végre, hogy nem voltak hozzá kellő számban tanítók és tanárok. Sőt az iskolák államosításakor kiűzték a rendszerből a jól képzett (és elhivatott) szerzetes tanárok sokaságát. A hiány betöltésére (és a marxista szellem erősítésére) bevezették a képesítés nélküli nevelők alkalmazását és megkezdték a főiskolai tanárképzést. Ezzel három, máig érvényes alapelv jelent meg: könnyebben, rövidebben, kevesebbet.
Noha arra hivatkoztak, hogy az általános iskolában másként kell tanítani, mint a középiskolában, valójában a főiskolán az egyeteminél rövidebb idő alatt kisebb követelményeknek kellett és kell eleget tenni. Ugyanakkor a tanári pálya rossz híre az egyetemen végzettek jelentős részét elriasztotta attól, hogy az iskolarendszerben munkát vállaljon. Helyükre egy ideig képesítés nélküliek, majd többnyire főiskolát végzettek kerültek. Sokan érdekeltek a mai (még inkább a tegnapi) helyzet változtatás nélküli fenntartásában.
Pedig a tanárképzést az orvosi egyetemek mintájára kellene megújítani. Ahogy a gyermekorvosok sem rövidebb idő alatt és alacsonyabb követelmények teljesítésével kapnak diplomát, úgy ezt a tanárszakokon is meg kell szüntetni. (Az orvosképzés nem ismeri a csökkentett követelményű levelező képzést sem.) Ma a középiskolák rendkívül egyenetlen színvonalon tanítják a szakmai tárgyakat, s az ebből keletkező – esetenként igen súlyos – hiányosságokat az egyetemi képzésben lehet csak pótolni. Az egységes tanárképzéshez újra kell gondolni a tantárgyak – jövőbeni – tartalmát, meg kell oldani, hogy a már kiesett ismeretek valahol helyet kapjanak. Ez önmagában is hosszabb tanulmányi időt kíván. Nem könnyű feladat.
A szerző irodalomtörténész, professor emeritus