Mindenki nagyon jól tudja és érti, miről is beszélt Klinghammer István. Azok is, akik felháborodtak rajta és azok is, akik nem – bár utóbbiak igen alacsony fokon hallatták hangjukat. Az alapvető probléma, a felháborodás oka ugyanis – ahogyan arra Lánczi András nemrégiben utalt –, hogy míg a nevelés mint olyan alapvetően tekintélytisztelő, addig a demokrácia alapja az egyenlőségelvűség, tehát a tekintélytisztelet elutasítása. Mi több, a posztmodern bázisdemokrácia a „fiatalosch, bicajosch, alterosch” hippikultúrára épít, ami nyilvánvaló ellentétben áll a természetes alá-fölé rendeltség, a tekintély, a jólneveltség és udvariasság szabályrendszerével.
A trendi alternativitásban – ami mára igazából, nevével ellentétben, főárammá kezd válni – gáz dolog jól öltözöttnek lenni, alapvető polgári viselkedési szabályokat betartani, eleget tenni az etikettnek és a hétköznapi protokollnak: tehát gáz normálisnak lenni. A relativizálásba és az egalitarianizmusba beleőrültek már ezt a kifejezést is kirekesztőnek, politikailag inkorrektnek tartják, hiszen mindenki más és más, tehát nincs egységes normalitásfogalom, mindenki azt ért alatta, amit akar. A ’68-as diáklázadások polgárpukkasztó szellemisége köszön itt vissza, a „dühöngő ifjúság” újra a burzsoázia ellen lázad – megspékelve egy kis Paulo Coelho-i magasságokba emelkedő toleranciakultusszal.
Mindenki úgy nevel tehát, ahogy akar, virágozzék ezer virág. Sőt igazából nincs is szükség nevelésre, a gyerek majd felnő magától, választ magának értékrendet – a progresszívebb genderhívők szerint majd valamikor nemet is. Ez az IKEA-kultúra, az univerzális tegeződés világa: nincs magázódás, sőt az már sértő. Belép az ember a boltba, a „jó napot!”-ra „szia!” vagy „helló!” a válasz, a félneveltséget modorossággal keverők olykor be-bepróbálkoznak egy „szia, uram!”-mal. A tanárnak is már sziázva köszönünk, ugye. A szó szoros értelmében a késsel-villával enni tudás nem elvárás nemhogy egy étteremben – ahol persze szigorúan tegeződik a pincér –, de egy fogadáson vagy hivatalos rendezvényen sem. Markoljuk meg nyugodtan a villát, a húst vágjuk fel előre, majd a kést eldobva falatozzunk. A levest mélyen a tál fölé hajolva együk. Szürcsölve, ha lehetséges. Evés közben beszéljünk teli szájjal. (Fogd be a szád és egyél! – hívják fel a csemete figyelmét a bőrön át táplálkozásra a vicc szerint.)
A szülőnek már nem kell, sőt nem szabad nevelnie, a jóra oktatnia gyermekét: ugye a „jó” és a „rossz” fogalmát a „te is más vagy, te sem vagy más” ideájának nevében már rég sikerült viszonylagossá tenni. „Nincs rossz gyerek”, hirdeti a bevásárlóközpont könyvesboltjának reklámplakátja a legújabb bestsellert: és mivel nincs rossz gyerek, nem is kell rászólnia a szülőnek, a tanárnak, igazából senkinek se, ha nem köszön vissza, üvöltve rohangál zárt térben vagy az orrát túrja némi harapnivaló után kutatva. Megtanítani, hogyan kell fogni a kést és a villát, vagy hogy a nőket előreengedjük az ajtóban? Áh! Badarság: egyen úgy, ahogy akar, a nőkkel szembeni udvariasság pedig valójában „a szexizmus báránybőrbe bújt farkasa” – ahogy azt egy harcos feministától megtudhattuk pár éve a Magyar Narancs hasábjain (a „gendertudomány” – merthogy van ilyen – kifejezést is alkotott rá: ez a „jóindulatú szexizmus”).
Öltözködés? Ugyan már! Menjünk bárhová – főleg munkahelyre, hivatalba, fogadásra – bátran sportcipőben, kopott farmerben, kinyúlt pólóban! Ha televízióba megyünk, még véletlenül se kössünk nyakkendőt – az olyan burzsoá dolog –, lehetőleg vegyünk fel rövid ujjú inget. Ha ilyen nincs, vegyünk a hosszú ujjúra pulóvert, esetleg valami hosszú sálat tekerjünk körbe a nyakunkon. Pár napos borostával ez akár értelmiségi benyomását is keltheti a nézőkben (az ápolt szakállal rendelkezők ne sértődjenek meg, nem rájuk gondoltam). Ha politikusok vagyunk? Sajtótájékoztatóra még véletlenül se válogassuk meg ruházatunkat, férfiaknak teljesen jó a farmering, nőknek az otthonka (esetleg fehér blúzhoz a fekete melltartó). Ha online újságírók vagyunk, csuklóból írjunk minél több vulgaritást a cikk címébe – mintha az már teljesen bevett, megszokott lenne –, és ha lehet, kicsi i-vel írjuk, hogy Isten. Fesztiválokról szóló percről perce tudósításainkban kifejezetten nevesítsük, hogy mint rendszeresen, úgy most is füvezünk – majd ha a „konzervatív oldalon” pletykálják valakiről, hogy „piás”, azt gúnyolódva írjuk meg. Az említett politikus sajtótájékoztatójára szigorúan lezseren öltözködjünk, mintha beszélgetős műsorba mennénk a tv-be; ez különösen fontos, ha parlamenti tudósítók vagyunk, ott a történelmi falaknak kérkedhetünk tájidegen kisemlős mivoltunkkal. Ha kiöregedőben lévő, korábbi beat- vagy rocksztárok vagyunk, akkor 50, 60, 70 évesen is éljünk és viselkedjünk úgy, mint 30-40 évvel ezelőtt a színpadon. Sose halunk meg!
Ha politikamentesnek hirdetett „szakmai” tüntetést szervező, de valójában ex-MSZP-s képviselőjelölt tanárok vagyunk? Igen, akkor fentiek szerint vegyünk fel kockás inget, ne borotválkozzunk és legyünk kócosak. Ezzel is megmutatjuk a diákságnak, hogy nem tanítók, hanem hozzájuk hasonlóan mi is ilyen lázadó, a szokásokat és a konvenciókat sutba vágó, tekintélyt nem ismerő és tiszteletet nem is követelő „fiatalok” vagyunk. Nyeglék, na. De ezt a kormányt meg kell buktatnunk, ha belepusztulnak a diákok, akkor is!
A szerző jogász, Alapjogokért Központ