A Nyugat egyik legsúlyosabb problémája az elöregedés és a munkaerőhiány, amelyeknek eredendő oka az elégtelen mértékű gyermekvállalás, vagyis az alacsony termékenységi ráta. Egyetlen olyan nyugatias jellegű gazdag ország sincs, kivéve Izraelt (3,1 gyerek/nő), ahol a termékenységi arányszám eléri a stabil és állandó népességhez szükséges 2,1 gyerek/nő értéket. Sőt, ennek a mutatónak az értéke egyes régiókban, például Dél-Európában elképesztően alacsony. Ráadásul a liberális demokráciákban még csak beszélni sem szabad erről a problémáról, mert valamilyen rejtélyes ok miatt ez politikailag nem korrekt. Pedig a gyerekvállalás nemcsak magánügy, hanem közügy is, a legszemélyesebb közügy, ahogy mondta a kormányfő.
Egy 2015-ös ENSZ-felmérés szerint a XXI. század végére Magyarország lakossága a jelenlegi termékenységi értékek mellett hat és fél millió lesz, és megállíthatatlanul csökken tovább. Azonban ha a termékenységi ráta csak 0,5 ponttal lenne magasabb, akkor 2100-ra újra tízmillióan lennénk egy enyhén növekvő pályán.
Tehát a magyarság fennmaradása elsősorban attól függ, hogy a fiatalok mernek-e még egy gyereket vállalni vagy sem. A fiatalok pedig akkor fognak még egy gyereket vállalni, ha tudják, hogy ebben a vállalkozásukban a magyar társadalomtól segítséget kapnak. Ennek pedig fontos előfeltétele a társadalmi egyetértés abban, hogy elsődleges prioritást a fiatalok gyermekvállalásának kell kapnia. Csak ezek az egyetértési pontok adnak reális esélyt arra, hogy még az unokáink is egy magyar Magyarországon élhessenek.
A családok védelméről szóló nemzeti konzultáció kérdőívét közel 1,4 millióan töltötték ki, így ez volt a harmadik legnagyobb részvételű konzultáció. A lakosság markáns támogatása a kérdéseket tézisekké alakította, amelyek kijelölik a családbarát társadalom kereteit. Ezeknek a téziseknek a sorrendje a többségi támogatások alapján a következő.
A legtöbb igen választ az az elv kapta, hogy gyermekeink szellemi, fizikai és lelki fejlődését az államnak is védenie kell (8. kérdés). Ezt szintén egy közmegegyezésnek örvendő elv követte, nevezetesen hogy a népességfogyást nem bevándorlással, hanem a családok erőteljesebb támogatásával kell orvosolni (1. kérdés). Ezt a következő három állítás követte 98 százalék feletti eredménnyel: a beteg gyermeküket otthon ápoló családtagok nagyobb támogatása (7. kérdés), a gyerekek joga apához és anyához (9. kérdés), és végül a fiatal házaspárok önálló életkezdésének a támogatása (3. kérdés).
Szintén három kérdés kapott 97 százalék fölötti eredményt. A gyermeküket nevelő nők munkavállalásának a támogatása (6. kérdés), az új családtámogatási programok munkavégzéshez történő kötése (2. kérdés), valamint a gyermektámogatások kétharmados védelme (10. kérdés). 95 százalék fölötti eredményt kapott az a tézis, hogy több gyerek esetében több támogatást kell adni (4/a kérdés). S végül 93 százalék fölötti igen szavazatot kapott a főállású anyaság intézménye (5. kérdés) és a három gyereket vállaló édesanyák kiemelt támogatása (4/b kérdés).
Az eredményekből is látható, hogy a leginkább és legkevésbé támogatott javaslat között a különbség kicsi, mindössze hat százalék. Ezért talán félrevezető is, ha ezekre a különbségekre koncentrálunk. Amúgy a kérdések jellegükben is erőteljesen különböztek egymástól. A „szívkérdések” az együttérzésre, az „észkérdések” az értelemre irányultak. Az elvi kérdések mindenkihez, míg a támogatásra irányuló kérdések többnyire csak a gyereket vállaló fiatalokhoz szóltak. Nem meglepő módon az elvi jellegű szívkérdések általában jobban szerepeltek, mint a keveseket érintő speciális támogatások, amelyeknek a szükségességét csak értelem láthatja be. Tudnunk kell azonban azt is, hogy éppen egy speciális társadalmi rétegtől, vagyis a gyerekvállalásra képes fiataloknak a döntésétől függ a fennmaradásunk.
A sorrendet értékelve a következő megállapításokat tehetjük. Először is megállapítható, hogy a koncepcionális jellegű kérdések általában több igen szavazatot kaptak, mint a konkrét támogatásokra irányuló kérdések. A legtöbb szavazatot azok az elvi jellegű kérdések kapták, amelyekben régóta közmegegyezés van a társadalomban, nevezetesen hogy az államnak is védenie kell a gyermekek fizikai, szellemi és lelki fejlődését (8. kérdés), illetve, hogy a demográfiai problémát nem külföldi bevándorlókkal, hanem magyar gyerekekkel kell megoldani (1.). Ennél egy hajszállal kevesebb támogatást kaptak az új szempontokat megfogalmazó elvi kérdések, úgymint a gyerekek joga apához és anyához (9.), a családtámogatási programok és a munkavégzés kapcsolata (2.), és végül a gyermektámogatások kétharmados védelme (10.).
A támogatásokra irányuló kérdések esetében is hasonló logika érvényesül. Azok a támogatások kaptak több igen szavazatot, amelyekben erős közmegegyezés van, úgymint a beteg gyermeküket otthon ápolók támogatása (7.), amelyet a kormány már be is vezetett. Szintén sok igen szavazatot kaptak azok a támogatások, amelyek közvetlenül vagy közvetve nagyon sok embert érintenek, úgymint a fiatal házaspárok életkezdésének a támogatása (3.) és a gyermeküket nevelő nők munkavállalásának a támogatása (6.).
Legkevesebb igen szavazatot pedig az a három kérdés kapott, amely valamilyen újszerű támogatást helyez kilátásba a nagycsaládosok számára. Csökkenő sorrendben ezek a következők: több gyerek vállalása esetén több támogatást kell adni (4/a), a legalább négy gyereket vállalók lehessenek főállású anyák (5.), végül pedig, hogy a legalább három gyereket vállaló anyáknak kiemelt támogatást kell adni (4/b). Szeretném azonban még egyszer hangsúlyozni, hogy a sok gyereket vállaló családok kiemelt támogatása azért is meghatározó jelentőségű, mert rövid távon csak ők tudják kompenzálni a gyermektelen vagy csak az egy gyereket vállalók sajnos nagyon magas arányát.
Az ország demográfiai jövője a fiatalok gyermekvállalási hajlandóságától függ. A fiatalok gyermekvállalási hajlandóságában pedig nyilvánvalóan fontosak a fenti tézisekben körvonalazott támogatások, de talán még fontosabb az, hogy kialakuljon az országban egy családbarát társadalom és szellemiség. Ennek megteremtése joggal várható a magyarságtól, amely elutasítja a tömeges bevándorlást és amely erős felhatalmazást adott egy olyan jobboldali kormánynak, amely érzékeny a nemzet sorskérdéseire.
A konzultáció egy fontos és szükséges lépés volt. Most rendkívül kedvezőek a feltételek arra, hogy a kormány megtegye azokat a bátor lépéseket, amelyek megalapozzák a családbarát társadalom modelljét. Remélhetőleg majd ez a modell azok számára is példát jelent, akik már csalódtak a bevándorlásra épülő liberális elképzelésekben.
A szerző egyetemi docens