Virágzó tájakat ígért az egykori NDK helyén alakult „új szövetségi tartományokba” Helmut Kohl a német újraegyesítéskor; ezt azóta is az egykori kancellár legnagyobb verbális melléfogásaként tartják számon.
Nem mintha nem lenne csinos település a szászországi Görlitz vagy a Hanza-város Wismar, és ne mosódott volna el mára a fővárosban is számos különbség a berlini fal leomlása nyomán. De a Kelet ezzel együtt is Kelet maradt, a Nyugat pedig Nyugat, a pénztárcákban, a fejekben és a politikában egyaránt.
A keletnémetek kevesebbet keresnek, mint nyugati honfitársaik, nagyobb arányban munkanélküliek, mint az egykori vasfüggöny naposabb oldalán élők, a vezető német vállalatok közül egynek sincs keleten a székhelye, és a labdarúgó-bajnokság, a Bundesliga tizennyolc csapatos első osztályában is mindössze egyetlen klubbal – Gulácsi Péter Lipcséjével – képviselteti magát az öt egykori NDK-s tartomány.
Pedig minden öt német közül egy keleten él. Ennyit a földi javakról. Ami a fejeket illeti: a chemnitzi és kötheni események, a minapi szász-anhalti újságíró-bántalmazás vagy a bevándorlásellenes Alternatíva Németországnak (AfD) keleten meghökkentően nagy népszerűsége előtt értetlenül állnak a nyugatiak.
Keleten arányosan is jóval kevesebb ugyanis a bevándorló, mint Nyugaton. Chemnitz után elemzők arról beszéltek: Szászországot több minden köti Lengyelországhoz vagy Magyarországhoz, mint a Nyugathoz.
Ma van a német egység napja. Ha lehetünk kissé ünneprontók: egyben a német kétségé is. Merre is tart ma az Európai Unió vezető hatalma? Együtt sodródik-e a májusi európai parlamenti választásokon generáljavításra szoruló EU-val?
Meddig tarthat a keresztény uniópártok (CDU/CSU) és a szociáldemokraták (SPD) alkotta, ma már 50 százalék alatti népszerűségű berlini nagykoalíció folyamatos tekintélyvesztése?
A nyár eleji Merkel–Seehofer-vita, nemrég pedig a kínosan túlbonyolított Maassen-ügy normális keretek között vihar lett volna a biliben. De Berlinben ma már semmi sem halad a normális kerékvágásban.
Angela Merkel személyében olyan kancellár áll (roskadozik?) ma előttünk, aki az elmúlt bő egy évben folyamatosan kettős mozgást végez.
Egyrészt egycentis lépésekben fordul meg a saját tengelye körül – például a migrációs kérdésben –, elhatárolódva saját korábbi álláspontjától, hogy a sokat átkozott populizmusnak (értsd: népszerűségnek) legalább a szele még egyszer megérintse méltán megérdemelt, érdemei elismerése mellett történő nyugdíjazása előtt, véleménye pedig legalább köszönőviszonyban legyen a józan ésszel, az európai realitásokkal, valamint a németek nem kis részének gondolkodásával.
A másik mozgás, amelyet Merkel egyúttal végez, a folyamatos lejtmenet. A CDU – a bajor CSU-val és az SPD-vel karöltve – a németek, a kancellár pedig ezzel párhuzamosan a CDU/CSU-frakció egyre kisebb hányadának bizalmát élvezi.
Az uniópártok kijózanító pofon elébe néznek az októberi tartományi választásokon Bajorországban és Hessenben, pedig egyik helyen sem különösebben erős az AfD. Hát még ha erős lenne!
Az ilyesfajta megméretések majd jövőre következnek az egykori NDK-tartományokban. Mindenesetre a Merkel kancellárságának 13 évét hűséges fegyverhordozóként végigkísérő Volker Kauder frakcióvezető minapi megbuktatása már jelzés volt a párt részéről.
Jelzés arra, hogy Hessen után – ahol az előrejelzések szerint a CDU tíz százalékponttal szorulhat vissza – elszámoltatás következhet, felerősödhetnek a Merkel elmozdítását követelő hangok.
Nem csak Merkelről van szó. Megdöbbentő, hogy a német elnök – a tervezett beszédétől eltérően – hétfőn külön orbánviktorozott egyet, vitatva az illiberális demokrácia létjogosultságát.
Frank-Walter Steinmeier életében nem nyert soha semmilyen lényeges közvetlen választást, noha már 62 éves. Gerhard Schröder egykori alsószász miniszterelnök – későbbi kancellár – hannoveri táskahordózójából emelkedett mind feljebb a grádicsokon, pártvonalon mozogva, illetve az CDU/CSU–SPD összeborulás jóvoltából.
Az ilyen emberek irtóznak a tömegek támogatásától: egyszerre irigylik a sikeres vezetőket, mert azok olyasmit tudnak, amit ők nem, egyben pedig tartanak tőlük, valamint ragadós példájuktól, mint ördög a tömjénfüsttől.