Hónapok óta tart a Magyar Idők hasábjain a kulturális diktatúráról szóló vita, amelyben a magam részéről mindeddig folyamatos hallgatással igyekeztem hozzájárulni Szakács Árpád igazához. A szemem előtt ugyanis az a bölcsesség lebegett, hogy sok bába között elvész a gyerek, vagyis ha túl sokan szólnak bele egy bizonyos dologba, az csak kárára van az ügynek. Persze könnyű volt hallgatni, hiszen nem is kérdezett senki. Aztán nemrégiben mégis történt valami, amitől megváltozott a véleményem és megjött a szavam. De erről majd egy kicsit később.
Előtte ismerkedjünk meg röviden az 1956-ban alapított és 2016-ban megszűnt Nagyvilág utolsó huszonhárom évének történetével, amelyet 1993-tól egészen 2016 januárjában bekövetkezett haláláig a francia irodalom kiváló ismerőjének és fordítójának, Fázsy Anikónak a neve fémjelzett.
A főszerkesztő asszony 1999-ben a kulturális kormányzat támogatásával minden korábbi nehézség ellenére egyenesbe tudta hozni Magyarország egyetlen világirodalmi és egyben egyik legrangosabb folyóiratát, annak ellenére, hogy ugyanebben az évben a Kádár-korszak állambiztonsági tisztjéből vállalkozóvá és könyvkiadóvá átvedlett Pánczél Géza, az Interart Kft. kiadó tulajdonosa kipenderítette a Széchenyi utca 1. számú épületből az előzőleg huszonhat évig ott működő szerkesztőséget, amely azonban az 1999-ben kapott tízmillió és a 2000-től 2005-ig ígért évenkénti húszmillió forintban bizakodva optimistán tekintett a jövőbe, és kezdetben zavartalanul is működött új székhelyén, a Hermina út 57–59. szám alatti irodaházban.
A korabeli balliberális sajtó az első Orbán-kormány okozta sokk hatására a Nagyvilág-sztoriból is igyekezett minden elképzelhető rosszat kifacsarni a gyűlölt ellenfél lejáratására: egyrészt krokodilkönnyeket hullattak a kilakoltatás miatt, csak éppen Pánczél Géza múltját hagyták jótékony homályban.
Másrészt a folyóirat kivételesen magas támogatását Fázsy Anikó politikai elkötelezettségével magyarázták, aminek következtében szerintük a lap saját hagyományaival szakítva tematikájában befelé – értsd Magyarország felé – fordult, helyet adott a határon túli magyar irodalomnak, különszámokkal kapcsolódott a rendszerváltás politikai-ideológiai diskurzusához, a Magyar Világ címen indított rovatban pedig hónapok óta rendszeresen közölt a hazai polgárosodásról kezdett kerekasztal-beszélgetésekre érkező hozzászólásokat, többek között Bárány Tamástól, Molnár Tamástól és Pokol Bélától.
A rágalomhadjáratból egy mondatot szó szerint is érdemes idézni: „Csúnya dolog, de a pitiáner zsurnaliszta agy nem bír nem összefüggést felfedezni a legutóbbi választásokon győztes párt kedvenc szlogenje, a polgárosodásról folytatott vita és a minisztériumi támogatás között.” Hát igen! Így írtak, így gondolkodtak ők akkoriban, és így írnak, így gondolkodnak ma is.
De ez még csak a kezdet volt. A folytatásban a Nagyvilág balliberális munkatársai cserben hagyták Fázsy Anikót, sőt mi több, lépten-nyomon betartottak neki és a legnemtelenebb eszközökkel igyekeztek munkáját akadályozni. Így működött tehát a kulturális diktatúra húsz évvel ezelőtt a világirodalom legtekintélyesebb magyarországi fórumán, így próbálták ellehetetleníteni azt, aki nem az ő szájuk íze szerint cselekedett a sajátjuknak tekintett felségterületen. De ezúttal emberükre találtak.
Fázsy Anikó kemény nő volt, úgy is mondhatnánk, nem olyan fából faragták. Mert a humort is értette. 2002 után az ígért állami támogatások erősen megcsappantak, ennek ellenére új munkatársakat toborzott maga köré, köztük szerény személyemet is a német–orosz rovat vezetésére. Ettől kezdve napi és egyre bizalmasabb kapcsolatba kerültem vele, így a leghitelesebb forrásból értesülhettem a munkásságát korlátozó szellemi diktatúráról, amiért hittel merészelte vallani a nemzeti konzervatív és az egyetemes emberi eszmék kölcsönösségét, és saját szavaival élve fellépett az egyoldalúság, a posztmodern áradás ellen, amelynek megszállottjai bosszúból szembefordultak vele.
Holott ő a modern irodalmat sem hanyagolta el, de az egyensúlyt szem előtt tartva szívesen közölt népköltészetet és fordíttatott újra olyan klasszikusokat, mint Dosztojevszkij vagy Camus.
A 2010-es második Fidesz-győzelem után újult erővel látott munkához. A legnagyobb örömömre szorgalmazta és rám bízta a magyar köztudatból a rendszerváltás után oktalanul száműzött orosz írók fordítását és kritikai bemutatását. Így jelentek meg újra a lap hasábjain olyan nevek, mint Szolzsenyicin vagy Valentyin Raszputyin, így jelentek meg a szovjet korszakban éppen csak megtűrt és kevés nyilvánosságot kapott orosz népi írók. Az évek során azonban egyre inkább elhatalmasodott rajta a gyógyíthatatlan kór, utolsó cikkét 2015 októberében, az éppen akkor induló Magyar Időkben közölte.
Halálával a harmadik Orbán-kormány regnálásának második évében megszűnt az a Nagyvilág, amely túlélt három balliberális rendszert és túlélte az ellene indított politikai, világnézeti kultúrháborúkat. Én magam alkalmi beszélgetéseken próbáltam segítséget kérni Szentmártoni Jánostól, az írószövetség elnökétől és L. Simon Lászlótól a Nagyvilág megmentésére, és nem őket kárhoztatom, hanem sokkal inkább szakmai és ideológiai kudarcnak tartom, amiért ez nem sikerült.
Végezetül az ígért esemény, amiért megtörtem hallgatásomat. Nemrégen egy irodalmi rendezvényen M. Nagy Miklós műfordító, az Európa Könyvkiadó igazgatója a szokásos minősíthetetlen hangon ócsárolta az Orbán-kormányt, annak kultúrpolitikáját, és ahogy ők mondják, az egész rezsimet úgy általában. Ami persze nem nagy baj, elvégre demokráciában élünk. Az viszont már nagyobb baj, hogy ez az M. Nagy Miklós is ott volt azok között, akik annak idején kultúrharcot indítottak a Nagyvilág és Fázsy Anikó ellen.
A legnagyobb baj pedig az, hogy ez az M. Nagy Miklós mások mellett busás honoráriumért előadó a Lakiteleki Népfőiskola nyári orosz–magyar műfordítói táborában, amiért szintén nem Lezsák Sándort kárhoztatom. De ha már egyszer annyit diktatúráznak, mégis jobban a körmükre kellene nézni az ilyen embereknek, és nem kellene úgy bánni velük, mintha velünk volnának. Már csak a Fázsy Anikó iránti kötelező kegyeletből sem. Igaz is, mintha velünk volnának!
Augusztus 16-án, életének 66. évében meghalt Nagy András grafikus és könyvtervező, Nagy László és Szécsi Margit egyszülött fia. A hír baráti értesítés útján jutott el hozzám, egyetlen, napi rendszerességgel megjelenő kiadvány sem közölte, még a jobboldalon sem. Hát erről van szó!
A szerző író, műfordító
