A franciák vb-győzelme a színes bőrű multikulti diadala, de ha a horvát nemzeti tizenegy győzött volna, akkor az a fehér Didier Deschamps bűne lett volna. Ez a balliberális szöveg. A futball kedvelői nem tudnak maradéktalanul örülni, mert az ideológia máris bekormozta a kimosott mezeket. A franciák kevésbé látványos, de szívós menetelése a világbajnokság döntőjébe, majd győzelme úgy kellett a sokféleség apostolainak és Emmanuel Macron népszerűségének, mint egy falat kenyér. Hiszen hosszú hónapok óta, ahol választásokat tartottak, a „bevándorlást megállító nacionalisták”, más néven a „populisták” – helyesen: szuverenisták – győztek.
Egyébként közvetlenül a világbajnoki döntő előtt, a Macron pártja uralta francia nemzetgyűlés törölte az alkotmányból a rassz szót, tehát a fehér szó használata – szerintük – nem ildomos. A „race” szót kiradírozása után a „racine” (gyökér) szó következik? Így szabadulnának a „keresztény gyökerek” szavaktól is? Ki ne emlékezne a közelképbe betolt futballsztárszájak monoton szlogenjére a Bajnokok Ligája-mérkőzések szüneteiben: „No racisme!” Ne tévesszen meg senkit: ez a még többségi és fehér társadalomnak szól. A kisebbség soha nem rasszista, csak áldozat, mint Kuncze Gábor megélhetési bűnözője.
Nem sokkal a szavazás, illetve a világbajnoki döntő előtt, a Versailles-ban összehívott nemzetgyűlés és szenátus együttes ülésén az évértékelő Macron azt harangozta, hogy a soron következő európaiképviselő-választás a progresszivisták (helyesen: a haladárok) és a nacionalisták (pontosabban: a patrióták) közötti harc jegyében zajlik majd. Megállapítása balkezes kísérlet a bonyolult európai valóság egyszerűsített megragadására. Paul Ricoeur filozófus tanítványának illene tudnia, hogy a progresszivisták ellenfelei nem a patrióták, hanem a konzervatívok, akik dekadensnek tartják a Macronhoz hasonló liberális haladárokat. Magyarország és Lengyelország nem nacionalista állam, hanem a szuverenitásra szavazó polgárok hona-hajléka.
És most mit hallunk-olvasunk? Hogy a francia külvárosokban tanyát vert bevándorlók grundgyerekei bebizonyították a boldog együttélés lehetőségét. A nyolcaddöntő után a The New York Times nyakán kondult meg a főkolomp: „Kylian Mbappé and the Boys From the Banlieues.” Így a vezércikk, amelyet francia változatban kecsesebb címmel láttak el: „Világbajnokság: ezek a külvárosi kékek.” A Le Monde a balliberális tempó szerint személyeskedéssel folytatta: „Kylian Mbappé a Bondy gyereke, aki helybenhagyta Finkielkrautot és Zemmourt.”
Alain Finkielkraut közismert francia filozófus, esszéista, akinek fő bűne, hogy szembefordult a kozmopolita baloldallal és a liberálisokkal. Eric Zemmour országszerte ismert újságíró, író, és a legjobb jobboldali debatter. Ő sokat tett a visegrádi négyek politikája, jelesül a magyar külpolitika népszerűsítéséért. Érdemei legalább akkorák, mint a nemrég kitüntetett Eric Fournier nagykövetnek. Bondy pedig Párizs külvárosainak egyike, északkeletre a központi magtól. Szenegáli, kameruni, marokkói és algériai testvérvárosai is vannak. Ahogy a francia válogatott is szenegáli, kameruni, algériai, togói, guineai, angolai, illetve Maliból származó játékosok lepkegyűjteménye. Erre mondta a CNN amerikai hírtelevízió, hogy „A migráció ünnepe a javarészt afrikai hátterű francia csapat világbajnoki győzelme”. „Afrika is futballvilágbajnok” – kontrázott a Paris Match.
A The New York Times egy szót sem írt arról, hogy a vb legszebb francia gólját az „őshonos” Benjamin Pavard rúgta. Helyette alkimista módjára vegyítette az áldozatkultuszt a kárörvendő győzelem ittasságával: „Párizs külvárosai, amelyeket gyakran bélyegez meg a sajtó mint a bűnözés és a radikalizáció melegágyát, egyúttal tehetségkeltetők, ahol Európa legjobb labdarúgói nőnek.” Hozzáértőbb ismerőseimtől tudom, hogy a FIFA 2017-ben az alábbi játékosokat tartotta a legjobbaknak a világon: két németet (Neuer, Kroos), egy horvátot (Modric), egy portugált (Ronaldo), három spanyolt (Piqué, Ramos, Iniesta), három brazilt (Neymar, Alves, Marcelo), egy argentint (Messi) és egy uruguayit (Suárez). Melyiknek van lila-fehér gőze Párizs külvárosához?
A balliberális megmondóknak nem elég, ha valaki a szivárványos sokféleségből jön. Mellé bigott laikusnak, esetleg iszlám hitűnek kell lennie. Caroline Fourest, a feministák jogaiért harcoló és azt gyakorló, ismert újságíró megrótta Blaise Matuidi középpályást, mert keresztet merészelt vetni.
A Le Monde pedig csak akkor említi a játékos vallását, ha az számára kedvező. Áprilisban ilyen címben hozta a hírt az egyiptomi csatárról: „Bajnokok Ligája: Mohamed Salah, a labdarúgó, aki megszerettette az iszlámot Liverpoolban.” Erre csak annyit, hogy a világbajnokság nyolcaddöntőjébe jutott csapatok Japán kivételével mind európaiak, illetve dél-amerikaiak voltak. Azaz keresztény országok csapatai. Sokan közülük nyíltan, gesztusokban vállalják keresztény hitüket: Edinson Cavani, Neymar da Silva Santos, Lionel Messi, Radamel Falcao például góljaik után mindig az égre tekintenek és keresztet vetnek. A kolumbiai Yerry Mina a hosszabbításban szerzett gólja után kinyilvánította, hogy nem őt, hanem Istent illeti a dicsőség. Olivier Giroud középcsatár, aki több ízben volt a külvárosi szurkolók fehérellenes rasszizmusának a céltáblája, a TF1 hullámain bevallotta, hogy csak akkor borotválkozik meg, ha július 22-én megkereszteli a fiát.
Sok franciának és európai szurkolónak le kell nyelnie még néhány hónapig a „helyesen gondolkodó” média erőszakosságát és a kéretlen-kelletlen külvárosiak vandalizmusát. Az orosz rendezőknek viszont messzemenő dicséret jár, Donald Trump ide, Vlagyimir Putyin oda.
A szerző politológus