A politikai baloldal épp most kaszálja el Magyarország 2024-es olimpiai pályázatát. Nem kell hozzá sok sütnivaló, hogy az embernek azonnal leessen: ha a főváros és a kormány beleállna egy népszavazásba és netán kis különbséggel meg is nyerné azt, az ország jelöltsége akkor is kútba esett – hiszen nincs az a józan nemzetközi bírálóbizottság, amely ilyen politikai ellenszél és társadalmi megosztottság mellett Budapest javára döntene. A népszavazásnak ebben a kontextusban különösebb értelme nincs. Az ügy Magyarország szemszögéből eldőlt: így vagy úgy, de biztosan nem lesz olimpia. Az olimpia nálunk nem nemzeti ügy.
És ha már erről van szó, az ügy persze nem az olimpiáról szól, hanem egy új királycsináló „civil” baloldali mozgalom felépítéséről, akiknek létfontosságú, hogy a kormány beleugorjon a népszavazásba, hiszen az nem lenne más, mint egy gigantikus reklám az új politikai pártnak, vagy az új baloldali összefogásnak. Nem is beszélve az aláírók személyes adatairól, ami minden politikai mozgósítás alfája és ómegája.
Aki azt gondolja, a „NOlimpia” magáról az olimpiáról szól, egyszerűen naiv. Ami nem bűn, csak vérzivataros világunkban teljesen haszontalan.
Másfelől azt is tudomásul kell vennünk, ha sokan tényleg nem akarnak olimpiát. Emögött nincs semmi ördögtől való. A magyar társadalom megosztott a politikához való viszonyában. Vannak individualisták és vannak közösségi szemléletűek. Az individualistáknak minden, amit az állam a primer redisztribúción (rezsi, nyugdíj, béremelés, egészségügy stb.) túl tesz, felesleges, kockázatos vagy eleve korrupt. Ez az individualista értékorientáció és az állammal szembeni bizalmatlanság az Egyesült Államokban republikánus lenne, nálunk azonban baloldali, mert hiányzik belőle az egyéni siker kultusza és vele a kapitalizmus iránti rajongás.
A magyar individualizmus egy védekező pozíció, a „hagyjanak békén”, „mindenki kapirgáljon a saját szemétdombján” mentalitás. Minden politikai kérdés elosztási kérdés. Nem az a fontos, nő-e a torta, hanem hogy ki mennyit kap belőle. Ebben a kontextusban az olimpia pénzkidobás. Túl nagy a kockázata annak, hogy nem térül meg, túl sok a buktató, nem érdemes rizikózni, mert azt a pénzt el lehetne osztani. Azaz, jobb ma elosztani, mint befektetni és várni, hogy nagyobb lesz-e tőle a torta holnapután. Amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra.
A közösségi értékorientáció a politika szerepét nem csak az egyéni boldogulás, túlélés azonnali előmozdításában látja. Elfogadja, hogy a politikának lehetnek kollektív, társadalmi (ebben az értelemben a konkrét egyén aktuális érdekeit transzcendáló) céljai és ezzel összefüggésben lehetnek szimbolikus ügyei, mert a szimbólumok a társadalom, nemzet identitásának egyfajta termelési eszközei. A korrupciót ennek megfelelően nem rendszerspecifikus (rendszerszintű) tényezőnek látják, hanem olyan egyéni, amorális, potyautas-stratégiának, ami a közösség céljainak rovására érvényesül.
Az olimpia egyenlő korrupció, „ne csináljuk, mert szétlopják” érvelés individualista megközelítés, ami az állammal és magával a politikai mezővel, mint egésszel szemben bizalmatlan, az állam az egyén boldogulásának rovására terjeszkedik, szórja a pénzt értelmetlen célokra. Ebben a keretben nem releváns közös távlati célokról, nemzeti ügyekről prédikálni, mert azok itt üres szavak, süket fülekre találnak.
Nem úgy azoknál, akiknek a közösségi orientáció szerint kattog az agyuk. Számukra valóban léteznek nemzeti ügyek, létezik az egyéni boldogulás azonnaliságával racionális keretek között szembehelyezhető csoportérdek. Ez önmagában nem menti az olimpia ügyét, hiszen láthatóan többségben vannak azok az egyébként tisztességes magyarok, akik elosztási kockázatként tekintenek a pályázat tényére és nem potenciális nemzeti sikersztoriként, amiben letagadhatatlanul van kockázati elem, de hát ez a természetük a nagy vállalkozásoknak.
A határok védelme vagy a rezsiharc azért lehet sokkal sikeresebb politikai projekt, mert mindkét értékorientáció számára értelmezhető. Van azonnali pragmatikus és van közösségi relevanciája. Igen, még a rezsinek is, ha Brüsszellel szemben kell megvédeni az ország gazdasági szuverenitását.
Az olimpia azonban elsősorban közösségi, nemzeti ügy. Valóban nincs rövid távú, pragmatikus előnye, amit bárki megtapasztalhat a saját bőrén. Így nem mindenkinek releváns. A tavaly megjelent közvélemény-kutatások még azt jelezték, hogy amíg a baloldali pártok támogatták a pályázatot, a pragmatikus értékorientációval élők is tudomásul vették a kérdést. Az emberek több mint fele elfogadta és a sportsikerek miatt még büszke is lett volna rá. A baloldali populista „civil” kezdeményezés kampánya azonban gyorsan átpozicionálta a dolgot elosztási kérdéssé (erős médiahátszéllel persze). Pénzkidobás, állami túlköltekezés, lyukas vödör, korrupció stb.
Nem érdemes alábecsülni a baloldali populizmus jelentőségét, mert egy olyan történelmi időszakban élünk, amikor ezek az értelmezési keretek mozgatják a mélyrétegeiben elégedetlen atlanti világot. Az elitista, brüsszelita baloldal mellett hamarosan felemelkedik majd a populista baloldal, és átveszi az irányítószerepet. Ami megmarad a régiből, az a globalizmus, a ’68-as romantika utóíze, a multikulturalizmus iránti csodálat, a nemzet és minden primer közösséggel szembeni megvetés, de felzárkózik hozzá az „egyenlő bérek”, vagy az alapjövedelem valamilyen formájának követelése.
A mai baloldalnak kevés lesz a globalizáció győzteseinek fenekét nyalni, az olyanokét, mint George Soros. Szükségük lesz vesztesekre is. Az Egyesült Államokban ezek a kisebbségek, és a rájuk rakódó úgynevezett identitáspolitika. Európában, azokban az országokban, ahol nincs tömeges migráció, más szövetségesek kellenek, más kapocs. Erre lesz jó az alapjövedelem vagy hasonló néven futó ekvivalenseinek valamelyike. A kormány pengessen, ha már más haszna úgy sincs. A kapitalizmus mint struktúra de facto igazságtalan, van aki lent végzi, őket fizesse ki a tőkések helyett az állam.
NOlimpia helyett nevezhetjük ezt NObaloldalnak. Hangos, populista „nem” mindenre, ami a mérsékelt jobbközepet vagy a középosztályt lázba hozza.
Nem a családtámogatásra, mert abból kimaradnak azok, akik történetesen nem akarnak gyereket. Nem a kerítésre, mert az tönkreteszi a nyitott határok romantikáját, a jövő a „sokszínű” társadalmaké, a nemzeti kultúráknak kicsengettek. Nem a házasságra, a vallási közösségekre, a hagyományra, nem a tekintélyre. Ezeket az elavult dolgokat az állam, mint természeténél fogva korlátozó hatalompolitikai intézmény, vagy a konzervatív cserkészközösség erőlteti. Nem az egykulcsos adóra, mert nem bünteti eléggé a jobbra szavazó középosztályt. Nem általában a nemzeti ügyekre, mert az a többség diktatúrája az egyén érvényesülése felett, vagy profán pénzkidobás. És végül nem a vidéken élőkre, mert azok csak szimplán hülyék, kilóg a szájukból a kapa.
A (közel)jövő magyar ellenzéke szinte biztosan a brüsszelita hazai ballib elit és a populista baloldal valamilyen szövetsége lesz. A Soros vagy Martin Schulz nevét alázatos óvatossággal kiejtők és a „tolvajkormányozók”, alapjövedelmezők szövetsége.
Hogy ez mire lesz elegendő az olimpia meghackelésén túl, az a jobboldalon is múlik, de legkésőbb 2018-ban kiderül.
A szerző szociológus